Bábel Klára hárfaművészt 12 évesen vették fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kivételes tehetségek zongora szakára. Később kitüntetéssel elvégezte a hárfa tanszakot is, majd doktori képzésre jelentkezett. Koncertezik, mesterkurzusokon és hárfaversenyeken vesz részt, s néhányszor már a televízióban is láthattuk. Egy kávéházban beszélgettünk vele narancslé mellett, megpróbálva túlharsogni a plazmatévében hangoskodó futballkommentátort.
– Mennyire általános, hogy valaki „hárfás doktor” lesz? Szólíthatjuk doktornőnek?
– Most végzem a doktori iskolát, de ha kérhetem, inkább tegeződjünk. Nos, a rendszerváltás óta jelentősen átalakult Magyarországon az egyetemi képzés, így a hárfásoké is. Nem én vagyok az egyetlen, aki magasabb szintű képzésen vesz részt. Felletár Melinda kolléganőm egy
dolgozatát például, ami az orosz hárfaiskoláról szól, még az interneten is megtalálhatjátok. Vagy gondoljatok
Würtzler Arisztidre és
Gaál Erzsébetre, akik szintén „hárfás doktorok”. Igaz, ők Amerikában értek el sikereket és szerezték meg a tudományos fokozatot.
– Melyik volt a középiskolában a kedvenc tantárgyad?
– Az érettségit három év alatt szereztem meg a Magyar Táncművészeti Főiskola
Nádasi Ferenc Gimnáziumában. Nagyon szerettem tanulni, s tulajdonképpen minden tantárgyat szerettem. A matematikát és a történelmet említhetem kedvencként, no meg persze az irodalmat és a nyelvtant. A matek talán különösen hangzik egy hárfás szájából, de azt mondják, hogy a zenélés kedvezően hat a fejlődő agyra, és ezzel a matematikai készségek is jobban fejlődnek. Persze fordítva is igaz, mert sok matematikus egyben kiváló zenész. Testnevelésből azonban rendre négyeseket kaptam, ami miatt a kitűnő bizonyítványom bizony sokszor veszélybe került. De hát mit csináljak, ha nem ment kellő időre a kötélmászás?!
– Kik voltak a tanáraid?
– Az Akadémián
Nádor György,
Bihary László és
Lantos István volt a zongoratanárom. Gyuri bácsi rendkívül szigorú ember volt, akinél nem lehetett ellógni egy vizsgát, de még egy órát sem. Ám hálával tartozom neki, hogy kemény munkára fogott és fegyelemre nevelt. Az első hárfatanárom Kis Tünde volt a Weiner Leó Zeneiskolában. Úgy gondolok rá, mint aki a játék alapjait ismertette meg velem. Jó a kapcsolatunk, névnapok vagy más alkalmakkor hívjuk egymást és beszélünk. Igazán nagy öröm még ma is, ha dicséretet kapok tőle. Tünde nénitől
Sipkay Deborahhoz és Lubik Hédyhez kerültem mint magántanuló. Mindkettőjüktől rengeteget tanulhattam. Hédy néni a magyar hárfás élet doyenje. Harminc éven át tanított a Zeneakadémián, és a mai nagy hárfások közül mindenki az ő szárnyai alól került ki. Nagyszerű pedagógus, a pályám egyik legfontosabb szakasza és egyben sikere is, hogy nála tanulhattam. Sipkay Deborah pedig ma már nemcsak az egykori tanárom vagy a kolléganőm, hanem a barátom is. Az Akadémián Vigh Andrea tanított, és abban az időben már hallgatótársaktól, kolléganőktől is tanulhattam. Nagyon fontosak ezek a visszajelzések, mert sokat lehet okulni egy-egy egyszerű meghallgatásból vagy baráti tanácsból is. Mostani tanárom pedig a világ egyik legelismertebb hárfása, a cseh Jana Boušková. Amit tőle tanulok, azt rendkívül fontosnak tartom a fejlődésem szempontjából.
– Számos mesterkurzuson vettél részt, pl. Nizzában, Prágában és Moszkvában. Milyen a hangulat ezeken a rendezvényeken?
– Tanára válogatja természetesen, de elmondhatom, hogy a kurzusokon kemény munka folyik. Jana Boušková például, akit ma sokan a legtechnikásabb hárfásnak tartanak a világon, akár napi 10 órát is képes gyakorolni. Közbevetőleg megjegyzem, hogy a sportolás nagyon fontos a szakmánkban, mert hat-hét óra gyakorlás után akár hátfájások is jelentkezhetnek. Szóval visszatérve Janára, elképzelhető, hogy ha fogad valakit, akkor milyen szintű munkát követel meg az illetőtől. De említhetem a hárfaversenyeket is. Ezek is elsősorban a munkáról szólnak, még ha baráti is a hangulat a szünetekben. Egy jó helyezéstől sok minden függhet a pályán, és emiatt mindenki igyekszik a lehető legjobbat nyújtani. Egy olyan kiélezett helyzet ez, amiből a hárfás pályán is számtalan hasonló adódik. Amikor ott és akkor hibátlanul kell teljesíteni, és utólag már nem lehet javítani az eredményen.
– Hogyan kezeled a mindennapos gyakorlással járó kellemetlenségeket? Tudsz valamit tanácsolni a fiatalabb hárfásoknak?
– Nyilván az ujjakon kialakuló hólyagokra és hasonlókra gondoltok… Szóval, az első tanácsom, hogy napi rendszerességgel gyakoroljanak a gyerekek, mégpedig legalább négy órát. Aki ezt a pályát akarja választani, annak tudomásul kell vennie, hogy már nálunk is egyre népszerűbb a hárfa, s a kollégák mind nagyon felkészültek. A második tanácsom azokkal a bizonyos hólyagokkal kapcsolatos. Úgy tapasztaltam, hogy engem akkor kínoznak meg leginkább, ha körmöt vágok. Ezért módjával használom az ollót, s inkább reszelem a körmeimet. Végül a kisebb-nagyobb szerepléseken való részvétel szükségességét említhetem. Utóbbi azért fontos, mert egy versenyre vagy előadásra a darabot nem 100, hanem 120%-ra kell megtanulni. S minél többféle ember előtt és környezetben kerül a mű előadásra, annál biztosabb, hogy élesben már nem lesznek kínos meglepetések vagy felsülések. A tanulás egy bonyolult agyi tevékenység, ami magába foglalja a vizuális és a zenei információk befogadását is, nemcsak a manuális munkát. Ha az ember különböző helyzetekben próbálja ki önmagát, akkor az agyban lévő memóriaterületek megfelelően össze tudnak kapcsolódni. Ezért fontos tehát, hogy a játékos ne csak a tanárának a véleményét kérje ki, hogy ne csak neki vagy magának játssza le a tanult darabot. És még egy. Én a tanulást mindig azzal kezdem, hogy fejben megtanulom az anyagot. Egy koncerten könnyen el tudja terelni a figyelmet, ha még a kottát is nézni kell!
– Milyen hangszereid vannak? A szállítást hogyan oldod meg?
– Két hárfám van, egy orosz és egy Salvi. Utóbbi egy gyönyörű
Diana-modell, ami nagyon kedvelt a zenekarok körében. Amikor vásároltam, ellátogattam a gyárba és három hangszer közül választhattam. Egy fekete színűre esett a választásom, mert úgy gondolom, hogy ennek az eleganciája áll igazán közel ahhoz az életfelfogáshoz, amit képviselek. A másik kedvencem a
Lyon & Healy Salzedo modellje. Nagyon szeretem a hangszereimet, bár elég nehézkes és szerencsétlen a hazai szervizelés. Egy hárfát kétévente illik átnézetni szakemberrel. Itthon csak akkor van lehetőségem rá, ha valamilyen verseny vagy bemutató alkalmával a gyári szakemberek hozzánk látogatnak. A hangszer mozgatása, szállítása megint csak nem egyszerű. Egy professzionális céggel dolgozom együtt, mert nem kockáztatom a hárfám épségét. Az orosz hangszert azonban én is tudom szállítani egy kombi autóval. Jó lenne, ha a blogotok ezekkel a technikai kérdésekkel is foglalkozna rendszeresen!
– Te mind a tehetségedet, mind a megjelenésedet tekintve igazi hárfadíva vagy. Megfér a világképedben egymás mellett a hárfa és a farmer?
– Természetemnél fogva az elegáns megjelenést szeretem. Ilyen a személyiségem, s inkább a klasszikus, nőies divatot követem. De nemcsak az öltözködéssel vagyok így. A színpadon még inkább igyekszem megjeleníteni a hagyományos női szépséget. Ám hangsúlyozom, hogy ez nem valami ügyes reklámfogás a részemről, hanem egyszerűen ebbe a szerepbe születtem.
– Igen nagy és színes a repertoárod. Melyik korszak zenéje áll a legközelebb hozzád?
– A romantika, hiszen ebben az időben kezdődött a hangszer és a hárfás zene virágkora. Mint valószínűleg tudjátok, Mozart vagy Beethoven idejében még nem létezett duplapedálos hárfa, így nem is írhattak rá zenét. A század végén élő nagy zeneszerzők zenéje viszont, mint például Debussy-é és Ravelé, azonban már egy nagyon más világ, mint az igazi nagy romantikusoké. Mindettől függetlenül sokféle zenét és szerzőt játszom. Huszadik századit is, sőt a kortárs zene is közel áll hozzám.
– Ligeti, Tihanyi, Balassa, Gyöngyösi, Horváth és más kortársak művei is szerepelnek a repertoárodban. Milyen a hárfa és a modern zene viszonya, s hogyan fogadja ezt a közönség?
– Általánosságban elmondhatom, hogy igen nagy figyelemmel tanulom a modern zenét. Mivel nincs meg benne a tonális zene logikája, ezért a tanulást mindig azzal kezdem, hogy a kottát több forrás alapján is ellenőrzöm. Egyébként pedig szerzője válogatja. Van közöttük, aki úgy írt hárfára zenét, hogy nem igazán ismerte a hangszert, nem is nézett utána, és emiatt aztán nem játszható a darabja. Ebben az esetben valamilyen átiratot kell keresni. Aztán van, aki jól ismerte a hangszert, vagy legalábbis konzultált hárfásokkal, s a műve különösebb nehézségek nélkül eljátszható. A mai magyar szerzőkkel jó a viszonyom, de természetesen mind eltérő személyiség. Van, aki azt mondja, rád bízom, játszd el úgy, ahogy gondolod. Van, aki részletes instrukciókkal lát el. És olyan is előfordult már, hogy elakadtam egy nehéz ütemen belül, és akkor felhívtam a szerzőt és tanácsot kértem tőle. A közönség általában szívesen fogadja az új kezdeményezéseket, de tudni kell, hogy mikor és hol áll elő az ember valami újdonsággal. Ebből a szempontból igen nagy a felelősségünk a műsor összeállításakor.
– Hárfást ritkán lehet magyar képernyőn látni, igazi csoda, hogy nemrégiben meghívtak egy reggeli televíziós műsorba. Milyen lehetőségeid vannak itthon?
– Nem panaszkodom, mert bőven vannak lehetőségek. Számos helyre hívnak játszani, például önálló koncertekre, kiállítási megnyitókra, játszom szakmai és laikus közönségnek, kamarázok, tagja voltam a MÁV szimfonikusoknak, most pedig a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának. Ugyan kisebb és tagolatlanabb a piac, mint külföldön, de ennek is megvan a maga előnye. Egyelőre nincsenek külön klasszikus hárfások, dzsesszhárfások, vagy mondjuk rokokóra szakosodott, egyszeres pedálhárfán játszó zenészek. Tehát nagyok a lehetőségeink, mert mindenfélével foglalkozhatunk.
– Mit tudsz üzenni a fiatalabb hárfásoknak, hogy egyszer ők is sikeresek legyenek?
– A tanácsaim egy részét már elmondtam, más részük pedig nyilván olyasmi, amit a saját tanáraiktól vagy a szüleiktől már éppen eleget hallottak. A hárfás minél többet konzultáljon más hárfásokkal, és akármilyen jó is a tanára, időnként kérjen meghallgatást más szakemberektől is. Ez a személyes kapcsolatokat is erősíti. Aztán egyre többen tanulnak hárfázni, ami bizonyos szempontból persze jó, de nő a verseny, ami mindenkitől egyre nagyobb teljesítményt követel. Magyarán: minél többet gyakorolni!
– Köszönjük a tanácsokat és az interjút!
– Én köszönöm a beszélgetést és a nekem szánt figyelmeteket!
*
(Klára új weblapja megtekinthető itt.)
