2018. szeptember 3., hétfő

Carl Filtsch – egy elfeledett klavirvirtuózról

Carl Filtsch (azaz Filtsch Károly) erdélyi szász zongoraművész és zeneszerző volt. Mindössze 15 évet élt, mégis beírta magát az egyetemes zenetörténetbe és sok-sok ember szívébe. Chopin legkedvesebb tanítványa volt, de tanította Liszt Ferenc is. Koncertezett Erdélyben, Pesten, Bécsben, Párizsban és Londonban, s uralkodók és egyszerű zeneszerető emberek sokaságát bűvölte el.

Carl Filtsch
Carl Filtschről szólni egy hárfás blogban talán nem tűnik jó ötletnek. Mindazonáltal több minden is összeköti őt és rövid, de tüneményes életét a hangszerrel. Például egyik támogatója a hárfás Esterházy Johanna volt, s Carl halála után nem sokkal bátyja, az ugyancsak zenész Joseph két művet is ajánlott Johannának, nyilván a kapott támogatásokért. Aztán az sem egy lebecsülendő tény, hogy a kis Carl Párizsban Sébastien Érard hárfa- és zongora-készítő szalonjában mutatkozott be a nagyérdeműnek, még akkor is, ha az öreg mester ekkor már néhány éve nem élt, s az üzletet unokaöccse, Pierre Érard vitte.

Carlról a legutóbbi időkig igen keveset lehetett tudni, tulajdonképp elfelejtették az emberek. Ritkán játsszák a műveit, amelyek között olyan is van, ami csak a napjainkban került elő. Legfontosabb kutatója az amerikai Ferdinand Gajewski professzor és zongoraművész. Szerencsére a videómegosztókon számos felvétel meghallgatható, és egy erdélyi zongoraverseny is őrzi most már a nevét.

Gajewski professzor igen sok adatot közöl Carlról a weblapján. Nyelvismeret híján viszont egy külföldi nyilván nehezen tájékozódik a magyar nyelvű vagy magyarországi források között, melyek Carl rövidke életéről szólnak. Helyes tehát, ha hozzátesszük a magunkét, és alább ezért közöljük a Carlról szóló első újságcikket az Erdélyi Hírmondóból. Az írás nemcsak az ötéves gyermek rendkívüli képességeiről szól, bepillantást enged a reformkor gondolkozásába is. Különös egyébként, hogy nem sokkal a romantika előtt a zenészek még szinte szolgasorban éltek, itt pedig már megjelenik a modern művész alakja, aki csillagként tűnik ki a tömegből. De különös az a szeretet is, ahogy a magyar újságíró a szász kisfiúról ír. Tudjuk, hogy a német nacionalizmus ebben az időben sok ellenségeskedéshez vezetett a zene területén, illetve Erdélyben is. Egy koncertútja során például magyar származása miatt még Liszt Ferencet is el akarták zavarni az ottani németek.


ERDÉLYI HÍRADÓ, 44. szám,
Kolozsvár, 1835. június 2., 353-354. o.


Kolozsvártt máj. 30án. Várasunkban bámulást gerjesztett egy genialis fiucska, muzsikai rendkívüli tehetsége által, ki egyes házoknál s közelebbről az új muzsikai társaság gyakorlási teremében fortepianon és physharmonicán csudára méltólag játszott. A fiucska alig 5 évű, kisded zömök ép testű, eleven, nagy fekete szemű, mely teremtő lélekre mútat. Valami egy év óta tanúl játszani atyjától, több darabokat tud játszani a fortepianon a legpontosabb tactusban, és hibátlanul; keze még csak 7 hangot érvén-el, csudára méltó sebességgel szökik még is a 8ik és több hangokra, s hogy gyenge ujja a keményebb nyomású tasteneket lenyomhassa, a mellette lévőnek sebess rátevésével segíti a lenyomást, mely ujját, ha szüksége van reá, ismét sebességgel tudja használni más hang nyomására. Énekel is apróbb népdalokat, melyekhez ügyesen maga alkotja a fortepiano követésit. Beszéll magyarul és németül. De legbámulandóbb e genie gyermeknek muzsikai hallása. A muzsikai társaság éppen akkor Beethoven 5ik Symphon. darabjait játszván, kérdezték tőle, minő hangnemekből lennének azok? s azokat mindenkor pontosan eltalálta, sőt közbe-közbe a mollba vagy dur nembe lett általmeneteleket is pontosan kijelelte. A clavirtól messze és háttal forditva, fogjanak bár minő hangnemet rajta, azt mindenkor kitalálja. Még a harangok hangját is minő betű légyen megmondja. A mely darabot egy hangnemből játszik, azt több hangnemből is önként el próbálja játszódni, s ha valahol megakad, nem megy tovább mig a hibát ki nem keresi, s megjobbitva értelmesen végig játszódja. Ha hall valakitől egy új, nem nehéz darabot játszani, azt ezután eljátszodja. A fortepianonál ülve lelket kap, és nagy tűzzel játszik; egész figyelmét oda szegzi, azon kivül mást nem lát, nem hall. Lélekjelenléte oly nagy, hogy mindenkor helyén van, és meg nem zavarodik. Valódi teremtő lélek jelei!— Neve Filtsch Károly, édes atyja erdélyi szász-sebesi lutheránus pap Filtsch József úr, ki méltán büszkélkedhetik ily genie gyermek birhatásán; kinek szerencsét kívánva semmit sem köthetünk inkább szivére, mint azt, hogy ha fija nagy tehetsége kifejlődésében maga és hazája fijai örömét emelni akarja, fiját minél előbb igazi mesterhez adja, s azután Bécsbe vagy más főhelyre küldje tanulni, nehogy talentuma rosz irányt kapva kifejlődésében helyrehozhatatlan kárt szenvedjen.

2018. augusztus 17., péntek

Eva Jaslar életrajzi adatai

A közelmúltban egy lengyelországi hárfaversenyen megismerkedtünk Eva Jaslarral (lengyelesen: Ewa Jaślar), aki 1970-ben a New York Harp Ensemble alapító tagja volt, napjainkban pedig mint a Lengyel Hárfaszövetség alapítója és elnöke dolgozik. A feladat adta megát: éljünk a szerencsénkkel, és ismertessük meg őt a magyar közönséggel is!

A verseny után Eva küldött nekünk egy 2004-es interjút, amit fordításban közölhettünk. Majd a rendelkezésünkre állt, hogy portréfilmet készítsünk róla. A film elkészült, és most keresünk televíziós bemutatásra lehetőséget neki.

Részletek itt nézhetők meg a filmből:



Evat néhány napra vendégül láttuk Budapesten. Megmutattuk neki a várost és virágot helyezett el Würtzler Arisztid sírján. Közben baráti kapcsolat alakult ki köztünk, s rengeteg információt, képet és dokumentumot kaptunk tőle, hogy a film igazán tartalmas legyen. Többek között két korabeli életrajzot is, melyet a marketingben használtak fel annak idején.

Ezeket is közöljük alább:

Biográfia
Rövid bemutatkozás
(Dagmar Platilova is szerepel benne)


Eva testvére, Krzysztof Jaślar is művész, a kabaré világában érvényesült mint író és rendező. Unokaöccse, Filip hegedűművész és a humort ötvözi a komolyzenével: Grupa MoCarta nevű együttesük 2017-ben és 2018-ban is szerepelt Magyarországon:


2018. július 25., szerda

Ritka kincs: egy eladó Lenhardt-hárfa (1929. Opus 27.)

Lenhardt János
Nemrég eladása kapcsán megtekinthettünk és kipróbálhattunk egy Lenhardt Jánostól származó eredeti pedálos hárfát. Az alábbiakban ezt a szenzációs hangszert mutatjuk be, remélve, hogy nemsokára valamelyik neves múzeumunkba kerül, és újra láthatjuk!

Elöljáróban annyit, hogy alig egy-két Lenhardt-hárfa ismert, pedig a mester az 1920-as években több tucatnyit is készített. Az egyik Devescovi Erzsébet hárfaművésznő adományaként Pécsett a Kodály Központban tekinthető meg mint kiállítási darab. Egy másik pedig – ha minden igaz – az MTA Zenetörténeti Múzeumában várja sorsa jobbra fordulását szétszedett állapotban.

A most feltűnt hárfa veszprémi tulajdonostól került jelenlegi gazdájához néhány évvel ezelőtt. Mivel elektronikus hangszedőt (pick up) szereltek rá, ezért úgy sejthető, hogy nem volt könnyű gyermekkora, azaz sokfelé és sokszor használták. Meglepő, de ennek ellenére a hárfának nincs semmilyen érzékelhető hibája. A pedálok, a hangolótárcsák remekül működnek, s egyáltalán, az egész szerkezet erős, stabil, semmilyen megereszkedés, törés, repedés nem volt észlelhető rajta a kipróbálásakor. Mérete és egyszeres mechanikája miatt valószínűleg egyébként tanulóhangszer lehetett, a korábbi tulajdonos pedig talán szintózenész.

A hárfa nem koncerthárfa, hanem egy 40 húros, egyszeres pedálmechanikával működő hangszer. 156 cm magas és 22 kg súlyú. A rezonánstest alul 39,5 cm, felül 10,2 cm széles. Hátul nem íves, hanem négyszögletes, s négy hanglyuk található rajta. Az oszlop mindössze 5,6 cm átmérőjű, talán ezért is könnyebb ez a hárfa vagy 5 kg-mal a mai hasonló hangszereknél.



A hangolást hét sárgarézből készült erős pedál végzi, mindegyiken felirat mutatja, hogy mely hangok elhangolásáért felelős. Mivel egyszeres mechanizmus részei, így a pedáloknak természetesen csak két állása van. A hangolás A-E.

A készítéssel kapcsolatos adatokról a nyakat erősítő rézlemez felirata ad értesítést. E szerint Lenhardt 1929-ben Pécsett készítette, sorszáma Opus 27. A felirat vésett és kézírást utánoz.

Kipróbáláskor úgy tapasztaltuk, hogy a hárfának rendkívül erős, aranyosan telt és tiszta hangja van. Ha van a hangszernek hibája, akkor az csak annyi, hogy talán megérett a tisztításra. Az erősítőlemez kissé korrodált, a hangolótárcsáknál meg itt-ott látható – az egyébként gondos karbantartásra utaló – olaj nyoma.

A hangszer mahagóni színű, a koronán, illetve a rezonánstesten pedig vékony aranyszínű csíkozás látható díszítésként. A lakkozás szinte hibátlan, csak ott látható némi kopás, ahol a térd a testhez hozzáért.

Végül még egy izgalmas kérdés, nevezetesen hogy milyen értéke lehet ennek a hárfának? Mivel nem vagyunk szakértők, nem fogunk tippelni, egyébként sem a mi dolgunk pontos összegek meghatározása. Néhány figyelembe vehető szempont azért megemlíthető.



A japán Aoyama cég 42 húros Etud hangszere 3,5 millió forintba kerül napjainkban a német eladónál. A Lyon & Healy 85P jelzésű, 40 húros használt hangszere 9900 dollár éppen most az Atlanta Harp Center-nél. Ez 2,7 millió Ft, de hozzá jön még a csomagolás, szállítás, biztosítás és a vám költsége. A Clive Morley-nál e sorok írásakor négy antik hárfát kínálnak, áruk 3500-14000 font között mozog. Az előbbi egy 18. századi Erard Freres hangszer, de nem használható, az utóbbi pedig egy egyszeres mechanikájú gyönyörűen felújított Erat, ami az 1800-1820 közötti években készülhetett. Ez utóbbi ára jelenállás szerint éppen 5 millió Ft.

A Lenhardt-hárfa értékét a fentiek szerint két tényező adja. Egyrészt, hogy nem kíván felújítást, tehát tökéletesen szól és eredeti funkciójának megfelel. Másrészt meg, hogy rendkívül ritka darab, hiszen nem tudunk hasonlóról: mint ilyen, nemcsak hangszer-történeti szempontból jelentős, de olyan ipari emlék is, amire minden magyar büszke lehet!

Előlnézet
Oldalnézet
Hátulsó nézet

Esterházy Johanna nyughelye

Itt a nyár és remek családi elfoglaltság, hogy Bécsbe kirándulva felkeressük Esterházy Johanna grófnő sírhelyét. Johanna egy a számos méltatlanul elfeledett hárfásunk közül. Számunkra érdekes, hogy 201 évvel előttünk, 1794-ben született.

Esterházy Johanna nemcsak zenész volt, de nagylelkű mecénás is. A hárfavilág olyan képviselőit támogatta, mint Elias Paris Alvars, a hárfa Lisztje, John Thomas, Viktória királynő hárfása, Antonio Zamara és Johann Dubez, a bécsi hárfaiskola két óriása, továbbá Chopin és legkedvesebb tanítványa, Carl Filtsch… No meg persze a Pest-Budai Hangászegyesületet, a mi a budapesti Bartók Béla Konzervatórium elődje volt. Johanna egyébként ennek az iskolának Liszt Ferenccel, Batthyány Lajossal és Batthyány Lajosnéval együtt volt a vezetője.

Előtérben a szomszédos síremlékek, háttérben az
Esterházy-sírkápolna gótikus részletei


Egy régi újsághír szerint Johanna 1857-ben építtette sírhelyét Hietzingben. Feltűnő, hogy az írás őt nevezi meg építtetőként és nem a férjét. A német nyelvű szöveg így szól:


Der Humorist - 1857.10.20 - Seite 3

(Kapellenbau.) Die fromme Frau Gräfin Jeanette Esterhazy hat für den Friedhof zu Hietzing eine geräumige Kapelle im gothischen Style erbauen lassen. Der Bau, von dem k. k. Architekren Herrn Johann Rupp geleitet, strebt den Denkmälern der blühendsten Kunstentfaltung im Mittelalter nach. Die feierliche Einweihung der Kapelle wurde am 28. September in feierlichster Weise vollzogen.


A kápolna
Az istenfélő Jeanette Esterházy grófnő tehát a tágas kápolnát Hietzing temetőjében építtette gótikus stílusban. Az építész a neves Johann Georg Rupp (1797-1883) volt, aki a középkori gótika tudós ismerője és restaurátor is volt, nemcsak építész. A kápolna ünnepélyes felszentelését szeptember 28-án tartották.

Johanna férje 1868-ban, Johanna 1880-ban hunyt el, a kápolna tehát 11 éven át üres volt. Azonban ekkor már egyetlen testvére sem élt Johannának (az utolsó, Franciska 1831-ben halt meg a híres kolerajárványban), és számos barátja is halott volt: Chopin, Parish Alvars és a kis Carl, akiről édesanyjához írt leveléből tudjuk, hogy Johannával nagy szeretet kapcsolta össze.

Bár az Esterházy-házaspárnak nem voltak gyermekei, később többen mégis hozzájuk temetkeztek. Bizony meglepő neveket láthatunk a listában, melyek pontosan mutatják, hogy mennyire sematikus, amit a 19. századi konzervativizmusról és liberalizmusról tanulunk, illetve hogy mennyivel színesebb, változatosabb az élet, mint amit a történelemkönyvek mutatnak:


  • Eszterhazy-Galantha Graf Von Alois (1780.02.19.-1868. 08.08.),
  • Eszterhazy Gräfin Von Johanna (1794.05.09.-1880.08.08.),
  • Zichy Metternich Melanie (1832.02.27.-1919.11.16.),
  • Odescalchi-Andrassy Etelka (1861.08.27.-1927.11.08.),
  • Odescalchi Fürst Geza (1858.02.09.-1937.08.22.),
  • Odescalchi Aloisia (1887.01.20.-1962.03.13.),
  • Odescalchi Ladislaus (1893.08.07.-1967.12.30.),
  • Odescalchi Helena (1888.02.14.-1973.02.25.) és
  • Odescalchi Martha Elisabeth Irmtraud (1920.10.02.-2003.11.08.).
Sajnos épp csepegett az eső...


A síremléken márványtáblákon olvasható az idetemetett elhunytak nevei, bár az aranyozás már lekopott. Hat ilyen táblát szereltek a bejárat mellé. Érdekesség, hogy Johanna és férje neve nincs kiírva. Az építmény állaga kissé kopottas (az egyik tornyocska letörött és a bejárat üvege is), bár ha az építés évét nézzük, akkor mégiscsak jól karbantartottnak kell tekinteni.



Hietzing Bécs egyik központi városrésze, Schönbrunn mellett fekszik. A temető tulajdonképpen a park folytatása. Elsősorban tudósok, művészek temetkeztek ide, a legnevesebb elhunyt valószínűleg Gustav Klimt.

2018. június 8., péntek

Hartfordi emlékek

1969-ben Würtzler Arszitid emigráns magyar hárfás rendezte az első nemzetközi amerikai hárfaversenyt a hartfordi egyetem professzoraként. A történelmi jelentőségű versenyről már többször írtunk. Nemcsak Würtzler kapcsán, de Rohmann Henrik és Vera Dulova életrajza miatt is. Ők zsűritagok voltak a versenyen, ahogy a francia legenda, Pierre Jamet is.

Az elmúlt évben portréfilmet készítettünk a verseny egyik lengyel résztvevőjéről, Eva Jaslarról, aki később alapítója tagja lett Würtzler együttesének, a New York Harp Ensemble-nek. Tizenhét éven át játszottak együtt. A filmben Eva szájából elhangzik, hogy magyar induló is volt a hartfordi versenyzők között. Ezen meglepődtünk, mivelhogy sem Würtzler nem említi az életrajzi könyvében, sem más általunk ismert forrás. Úgyhogy először azt gondoltuk, talán rosszul emlékszik Eva. De aztán keresgélni kezdtünk, és láss csodát! A Muzsika folyóirat 1969. évi 10. számában található egy interjú, amit Juhász Előd készített „Nemzetközi hárfaverseny Hartfordban – Beszélgetés Rohmann Henrikkel” címmel. Ebben a beszélgetésben Würtzler egykori tanárja megemlíti az illetőt: Terlanday Alice fiatal tehetségről van szó, aki bronzérmet szerzett a felkészült, erős mezőnyben.

Alicéről nagyon kevés információ érhető el az interneten. Úgy tűnik, akár csak a cseh, román és lengyel lányok – a New York Harp Ensemble-ben is megfordult Dagmar Platilova, Barbara Pniewska és Eva Jaslar –, ő is „disszidált”. A neve legalábbis feltűnik később néhány korabeli amerikai újságban, ám ő – ha jól tudjuk – nem lett a NYHE tagja. Néhány hatvanas évekbeli koncertbeszámoló után viszont már semmi hír sincs róla. Nem tudni, talán férjhez ment és más néven folytatta később a karrierjét.

A hartfordi verseny győztesei:
Irina Blokha, Meta Joy Epstein, Emilia Moszkvityina,
Catherine Michel, Natalija Kamejava.



Rohmann Henrik úti beszámolójának legérdekesebb része pedig így hangzott:

„1964-ben egy nyári tanfolyamon már tanítottam ugyanitt, a Hartt College of Musicban. Idén júniusban pedig az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a zsűri munkájában, olyan nemzetközileg is elismert szaktekintélyek mellett, mint pl. a szovjet Vera Dulova, vagy a francia Pierre Jamet. A verseny kezdeményezője és vezetője régi kedves tanítványom, Würtzler Arisztid volt. Nem túlzok a megállapítással: sok nagy nemzetközi hárfa-vetélkedőnek lehettem tanúja, de a hartfordi verseny — színvonalát és hatósugarát tekintve — mindegyiken túltett. A 22 versenyző összesen 13 országot képviselt, négyen jöttek a Szovjetunióból, hárman Franciaországból, illetőleg az Egyesült Államokból, ketten Romániából és Lengyelországból, s egy-egy versenyzővel jelentkezett Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia, Kanada, Argentína, Törökország, Nyugatnémetország és Japán.

[…]

Most Hartfordban az első díjat egy kiemelkedő képességű szovjet muzsikus, Natalija Kamejeva nyerte, a további díjakon pedig egy-egy szovjet és francia versenyző osztozott. Az egyetlen magyar résztvevő, Terlanday Alice is kitűnően helytállt ebben az igen erős mezőnyben: bronzérmet kapott.

[…]

Különösen örömmel emlékszem vissza a megnyitó hangversenyre, melyen a zsűri kiváló képviselői léptek fel: Mireille Flour, Pierre Jamet, Vera Dulova, és saját, a hárfa lehetőségeit jól kihasználó szerzeményeivel Würtzler Arisztid.

[…]

Hartfordban egyébként 1972-ben újabb hárfaversenyt rendeznek. Ez részben annak is köszönhető, hogy a most lezajlott versenynek jó sajtóvisszhangja volt, a legtekintélyesebb lapok számoltak be róla, s mindenfelé ezer más formáját is tapasztalhattam a nagy érdeklődésnek. A verseny után ellátogattam még a New York állambeli Rochesterbe, ahol szintén hárfaversenyt hirdettek, de itt már csak kizárólag hazaiak részére. A 97 versenyzőből a legjobb 16-ot hallhattam, ők is rendkívül jól képzett, igen tehetséges muzsikusok voltak. Itt is nagy súlyt helyeztek arra, hogy a meglehetősen szűk hárfa-irodalom újabb művekkel, mai szerzők hárfára írott kompozícióival bővüljön. Látható, hogy az ottani szerzők viszonylag sokat és szívesen írnak hárfára, ami nem is csoda, hiszen a műveket bemutatják, publikálják, népszerűsítik. […]”