A középkortól kezdve a legutóbbi időkig Európa egyik tipikus alakja volt a vándorhárfás. Városról-városra, házról-házra járt, utcákon, kapualjakban, kerítések mellett zenélt.
A vándor abból élt, amit a hallgatóságtól az alkalmi muzsikáért kapott. Alakját még Mozart és Goethe is megörökítette. Különös, hogy nálunk szinte semmi emlékük sem maradt. Úgyhogy legalább olyan érdekes, hogy hogyan tudtuk elfelejteni, a kultúránkból kitörölni őket, mint az, hogy kik is voltak és hogyan is éltek ezek az emberek.
A régi városképnek Európa-szerte egyik jellemző figurája volt a vándorhárfás, aki a nyomor elől menekülve utcai zenével-énekkel kereste meg a megélhetéshez szükséges pénzt. Alakját, sorsát nálunk legszebben talán Reviczky Gyula Éneklő koldus című verse örökíti meg.
 |
| Utcakép Londonban: olasz hárfás fiú szórakoztatja közönségét. Fotó: John Thomson Victoria & Albert Museum (1877) |
Egy amerikai tanulmány szerint az Osztrák-Magyar Monarchia területén is ismert volt a vándorhárfás. Főleg Ausztriában, Csehországban és Magyarországon, de a Habsburg-birodalom más részein is.
Leghíresebb közülük talán Florian Gassmann (Most, 1729. május 3. – Bécs, 1774. január 22.) volt. Ő, miután megszökött a ráerőszakolt kereskedői pálya elől, egy ideig mint vándorhárfás tengődött, olaszországi tanulmányai befejeztével azonban sikeres zeneszerző lett. 1763-ban aztán karrierje csúcsára jutott. II. József császár – akkor még mint huszonéves főherceg – Bécsbe hívatta udvari balett-szerzőnek. Luise Nordmann-t, Németország és Berlin leghíresebb hárfását még ma is szeretet övezi, pedig már száz éve, hogy nem él.
A tanulmány szerint egyébként a Habsburgok hárfázni taníttatták az árvaházak lakóit, hogy felnőve meg tudják keresni maguknak a mindennapi betevőt.
Nálunk a népi hárfázás – nyilván a világhíres tiroli hagyományok alapján – a németek és a szintó (azaz német-) cigányok között volt népszerű. Ők elsősorban a Duna vonalában és a Balaton körül éltek, s talán nem véletlen, hogy a német nemzetiségű Rohmann Henrik hárfaművész is erről a vidékről, Tolnából származott.
A magyarországi hárfások elterjedésével kapcsolatos történettudományi álláspontnak némileg ellentmond egy régi történet. A Vasárnapi Újság 1865. szeptember 3-i száma egy bizarr történetet mesél el egy elhunytról, aki a neve alapján zenész lehetett. A Kolozs vármegyei Velkéren az öt héttel korábban meghalt és tisztességesen eltemetett Hárfás Simon hulláját felásták, a hulla baloldalába rezes nyelű evővillát szúrtak, szájába fokhagymát tömtek, végül a hullát koporsó nélkül, háttal fölfelé visszatemették.
Az eljárás oka a boszorkányűzés volt. A derék falusiak úgy vélték, hogy az elhunyt konspirált az ördöggel, és magával vitte az esőt. A történet nem azért érdekes, mert a visszatemetés után - milyen a véletlen - csakugyan megjött a várva-várt csapadék, hanem mert azt bizonyítja, hogy a szintik a Dunántúltól messze keletre is éltek.
Sipőcz József szerint a XIX. századi hárfás cigányok igen jó kapcsolatban álltak a betyárokkal. Köztük Savanyó Józsival is, akinek a Pinkóczi Csárdában húzták (pontosabban pengették) a talpalávalót. Repertoárjuk magyaros csárdásokból, nótákból, oláh cigány szövegű cigány dalokból, archaikus dallamú, szintó nyelvjárású dalokból állt.
A szintik hárfakészítéssel is foglalkoztak, kampós vagy négy-öt pedálos népi hárfákat készítettek. A hatvanas években még tucatnyian járták az országot, sőt a Horváth és a Gertner családok néhány tagja még a 2000-es években is aktív volt.
 |
| Gertner János mohácsi hárfás 1981-ben családja körében (Fotó: Kovalcsik Katalin, Zenetudományi Intézet) |
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Kovalcsik Katalin, Sárosi Bálint és Bari Károly gyűjtött a szintik körében. A Zenetudományi Intézetben Gertner János, Wuchinger Gáspár, Horváth János, Lehr József felvételeit őrzik. Sajnos kereskedelmi forgalomban ezek nemigen kaphatók, egyetlen egy népdal kivételével. (Sárosi: Hungarian Instrumental Folk Music. Hungaroton Classic HCD 18236-37.)
A cigány hárfások emlékét mindössze egyetlen régi televíziós felvétel őrzi. A videón Gertner János és veje hárfázik:
A gyorsan fejlődő Pest-Buda a XIX. században majdhogynem német, de legalábbis német ajkú volt. Úgyhogy itt is népszerű hangszer volt a hárfa, és néhány korabeli hárfásról írásos emlék is maradt.
Nagy Ignác Magyar Titok c. 1845-ben született regényében megemlíti, hogy egy híres tabáni kiskocsmában hárfás lány „gyönyörködtette trágár dalokkal a sörözőket”.
Szintén a Tabánhoz kötődik Ágay Adolf 1908-ban megjelent Utazás Pestről Budapestre c. könyve is. Ebben így ír: „kancsal, apró szemű, duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet hatvan éve hallottam utoljára, de el nem felejthetek”.
A dal egyébként egy ballada volt, ami arról szólt, hogy egy lovag megszökteti apáca kedvesét a klastromból, ám üldözőbe veszik őket, és a lovagot felkoncolják, az apácát pedig élve befalazzák.
Végül még egy hárfás, akiről meg a Tabán festője, Zórád Ernő tett említést: „mint ingázó ivó, egy bánatos szőke nőre emlékszem, ő hárfázott, egyedül és vakon”.
A hárfásokat Loch Gergely Tamburaszótól a jazzig - szórakoztató zene a Tabánban című írása említi. Ahogy a példái mutatják, a hárfa egy időben tényleg népszerű népi-utcai hangszer volt. A tabáni kiskocsmákban egyébként megfordult Beethoven, Berzsenyi Dániel, de Liszt Ferenc is. Utóbbiról közismert, hogy fiatal korában a magyaros és a cigányzene mélyen megihlette, és patrónusa Sébastien Érard, a híres hárfakészítő volt.
Napjainkban egyedül a Városligetben lehet látni időnként egy fiatal hárfás fiút.