Barbara von Würtzler az egyik legismertebb hárfaművész a világon. Játszott Carter, Reagan, Bush és Clinton elnököknek, fellépett II. János Pál pápa előtt. Férjével, Aristid von Würzlerrel együtt megalapította és vezette a New York Harp Ensemble-t, ami 27 éven át működött, és több, mint félszáz országban fordult meg. Közben neves egyetemeken is tanítottak. Amerikában most kemény tél tombol, New York utcáin térdig ér a hó. Barbara humora azonban meleg derűvel tölti meg a beszélgetést...
 |
Barbara von Würtzler hárfaművész,
a New York Harp Ensemble alapító tagja |
— Hogyan lett hárfás?
— Hatéves voltam, amikor elkezdtem zongorázni, és hát nagyon utáltam. Csak a középiskolában sikerült váltani. Egyszer betévedtem a hárfások közé, és onnantól fogva senki sem tudott elcibálni a hangszertől. Később elvégeztem a
Varsói Zeneakadémiát is cum laude minősítéssel.
— A szülei zenészek, esetleg hárfások voltak?
— Lengyelországban születettem és nőttem fel. Édesapám korának egyik legjobb brácsaművésze volt otthon. Játszott a Varsói Filharmonikusoknál, a Varsói Operában, a Lengyel Rádió Zenekarában, és volt egy vonósnégyese is, amit a Lengyel Rádió Quartetjének hívtak. E zenekarok egyszerre foglalkoztatták. Alig tudott próbákra járni, ami csak azért nem okozott problémát, mert úgy tudta a kottát olvasni, ahogyan mi olvassuk az újságot. De otthon volt a természettudományokban, matematikában és vegyészetben is, és minden elképzelhető módon segíteni tudott nekem az iskolai tanulásban. Ötvennyolc évesen halt meg. Fekély alakult ki nála, mert a túlhajszolt életmód miatt nem evett rendesen.
— Hogyan jött el Lengyelországból?
— Apám egy áprilisi napon halt meg. Szinte napra pontosan ezzel értesítést kaptam a Lengyel Kulturális Minisztériumból, hogy részt vehetek a
genfi hárfaversenyen. Csak néhány hónapom volt felkészülni, alig volt esélyem a győzelemre. Nem beszélve arról, hogy a kommunista országokból érkező hárfások nemigen vihették magukkal a hangszereiket, így Genfben már nem tudtam gyakorolni. De valószínűleg mégiscsak jó benyomást tehettem, mert rögtön ösztöndíjat kaptam
Aristid von Würtzler professzortól, aki akkor a Hartford Egyetem zenei tagozatán, a Hartt College of Music-ban tanított. Elfogadtam és megint csak cum laude minősítéssel végeztem, majd tanársegéd lettem.
— Kik a kedvenc zeneszerzői?
— Túl sok a kedvencem ahhoz, hogy itt fel tudjam sorolni őket.
— Melyik koncertjére emlékszik a legszívesebben?
— Erre szintén nem tudok válaszolni. Ötvenhat országban jártunk, számos helyen többször is megfordultunk. Nehéz visszaemlékezni, talán Aristid naptárait kellene előásni. Az Egyesült Államokban csak Alaszkában nem jártunk. Még Kanadában is játszottunk, azon a turnén Vancouvertől egész Monterey-ig mentünk. Persze autóval és télen...
— Voltak kínos élményei a közönséggel?
— Igen, egyszer. Kolumbiában játszottunk szabadtéren és a hárfákat semmi sem védte a párás, nyirkos levegőtől, ami szinte kopogott, mintha esne az eső. És akkor egyszer csak bekiabált valaki a közönségből, hogy olyanok vagyunk, mintha
Wanda Landowskat* hallaná víz alatt. Jót nevettünk, mivel majd' mindig nagyon jó volt a hangzásunk. Aristid meg is ölt volna különben minket...
 |
II. János Pál pápa gratulál az együttesnek,
középen Barbara |
— Aristid mennyire tudta megvédeni a napi gondoktól?
— Aristid szinte soha semmi gondtól nem védett meg. Inkább ő okozta ezeket. Attól a naptól fogva, hogy összeházasodtunk, egészen a halála napjáig.
— Khm... Milyen gyakran kellett cserélni a hangszereit? Melyik a kedvenc márkája?
— Úgy tízévenként kellett cserélni a hárfákat. Nagyon sokat utaztunk, és ez elhasználta őket. Mi kizárólag
Lyon & Healy Concert Grand hárfákon játszottunk. Kezdetben, amikor még várnunk kellett a megrendelt hangszerekre, azt kellett átvennünk, amit küldtek. Később már magunk utazhattunk Chicagóba, és olyat választhattam, amilyet csak akartam. Gyakran egy egész napba tellett, amíg döntöttem, merthogy meglehetősen válogatós vagyok. Aristid annyira bízott a hallásomban, hogy mindig rám bízta a döntést, sőt a négy hárfa hangolásáért is én voltam a felelős. Valószínűleg ki nem állhattak a gyárban... Most három Lyon & Healy hárfám van. Aristid hangszere Budapesten maradt a halála után.
— Melyik felvétele az, amire a legbüszkébb?
— Huszonhat nagylemezünk és hat CD-nk készült, vagy még több. Természetesen azt szeretem a legjobban, amelyiken én játszom szólistaként egy Vivaldi versenyművet! Van ugyanis egy ilyen
LP-nk. Bár ki tudja ma már lejátszani ezeket? De komolyra fordítva a szót, azok a legjobb felvételeink, amelyiken mind a négy hárfás szólót tudott játszani. Ezekben van a legtöbb igyekezet és a legtöbb öröm.
— Láttam egy fényképet, amelyiken II. János Pál pápával beszélgetnek. Miről volt szó Önök között?
— Kaptunk egy meghívást, hogy játsszunk a
pápa előtt. Miután befejeztünk egy turnét Egyiptomban, elutaztunk Rómába, és a Székesegyháznál vagy tízezer ember előtt játszottunk. A koncert után a pápa odajött hozzánk, hogy áldást adjon és gratuláljon. Viszont szabályosan megdöbbent, amikor váratlanul ketten is lengyelül köszöntöttük. Úgy tudta, hogy amerikai a zenekar.
 |
| Az együttes a Fehér Házban Bush elnökkel és feleségével |
— Kik voltak a tanítványai? Kivel tartja ma is a kapcsolatot?
— Sok hallgatónk volt a
Hartford Egyetemen, ha jól számolom, legalább huszonnyolcan voltak. Aztán tanítottunk a Bridgeport Egyetemen és a Hofstra Egyetemen, sőt Aristid a New York-i Egyetemen és a Queens College of Music-ban is. Néhány tanítványom hivatásos hárfás lett, de csak kevesen tartják velem a kapcsolatot. Nincs rá idő. Aristid néhány növendéke tag lett az együttesünkben. Amikor elkezdtünk turnézni keresztül-kasul utazva Amerikán és a világban, ezt fel kellett adnunk. Úgy nem lehet tanítani, hogy nincs otthon az ember egyfolytában két-három hónapot.
— Kapcsolatban van lengyel hárfásokkal vagy szakmai szervezetekkel?
— Van néhány hárfaművész barátom Lengyelországban, de nem túl intenzív a kapcsolatom velük. Egy darabig tagja voltam a Zenész Szövetségnek is, de ma már nem, mert csak befizettetik a tagdíjat, munkát viszont nem hoznak...
— Ön világsikereket ért el, elnököknek és egyszerű emberek ezreinek zenélt. Van még valami, amit nem sikerült elérnie?
— Túl beteg vagyok már ahhoz, hogy sok célt tűzzek magam elé. A kinti 20 centis havat szeretném túlélni, megérni esetleg a tavaszt, vagy még egy kis időt.
— Hogyan telik egy napja?
— Az előző válaszaimból valószínűleg kikövetkeztethető. Egyébként mindig is többet vállaltam magamra a kelleténél. Aristid mondogatta is, hogy talán egy propeller van belém szerelve.
— Véleménye szerint a mai elszegényedett Kelet-Európában mi az esély arra, hogy valaki az önéhez hasonló sikereket érjen el?
— Arról kérdezel, hogy a mai viszonyok közt hogyan lehet sikert elérni, de nem világos, hogy az Egyesült Államokra vagy Európára gondolsz. Tudom, hogy rengeteg a mesés hárfás mind itt, mind nálatok. Hogy ki és mennyire lesz sikeres, az függhet a szerencsétől, kitartástól, akaraterőtől, szorgalomtól, és néha egy jó szponzorra is szükség lehet. Az is fontos, hogy az illető alkotó személyiség legyen. Van egy barátom, aki egykor tagja volt az együttesünknek. Személyes okokból visszament Lengyelországba, nehezen jött ki Aristiddel. Eleinte küszködött, de mostanra hárfaprofesszor lett, mesterkurzusokat vezet és koncerteket ad egész Lengyelországban.
— Köszönöm az interjút!
— Én is köszönöm.
