Gelléri Andor Endrének szűken mérte a teremtője a földi időt. A Budapesten 1906. március 30-án született író és novellista alig negyvenévesen, 1945. május 6–20. között halt meg flekktífuszban Welsben, egy Ausztriában felállított amerikai kórházban. Első novelláját 1928-ban közölte a Nyugat, és 1940-ig több, mint harmincat írt. Alább egyik olyan írása következik, amelyben a történelem egyik leghíresebb hárfását, Dávid királyt (kb. Kr. e. 1010 – Kr. e. 970) szerepelteti.
A HÁRFÁS
Már fázott Dávid király és máglyák lobogtak minden szobában, ahova csak ment. A szekere, amin a templomba hajtatott: lángokkal volt teli. Egy szerecsen futott utána és folyton fát dobált a szekér parazsaira. De Dávidnak mégis vacogtak a fogai s a nép azt mondogatta: - Fázik a király.
A király lehorgasztott fejjel ült a szekéren, amely égő napsütésben haladt a templom felé. Hallotta, hogy ropog ülése alatt a libánoni fa; de ugyanekkor egy ősz ember repült vele szembe és szárnyaival hideg szelet vert a király felé. Majd eltünt ez: és sűrű hóhullás között haladt Dávid képzelete és vacogva felsóhajtott: - Téli hónap lenne a halál, ahol mindig csak havazik, mindig csak fuj a szél? az Úr árnyéka lenne a halál és én magam is csak árnyék? - révületében ijedten kapott a melléhez. És mintha ujjai a vízbe süppedtek volna. Alig találta már meg a testét.
A lovak éppen megtorpantak. Itt volt a templom. A nagy, hüvös templom, ahol a csöndesség az árnyékokra támaszkodott; ahol a papok már nyugtalanul sugdolództak régóta: - Mikor hal meg végre a mi Dávidunk? meddig húzza még?
A király elé kijött Ebjatár, a főpap. Hidegek, homályosak voltak a szemei, mint a szürke kő. Dávid hátrafordult előle s a szerecsent nézte: a fiú lihegett s a népet bámulta, a lázas nap ellen szeméhez emelve a kezét. A homloka az erős munkától nedves és verítékes volt.
Ebjatár közben egyre hajlongott a király előtt. Dávid azt akarta néki mondani: - Gyujtass tüzet az egész templomban... akkor bemegyek. De ezek a szavak csak belül reszkettek el az öregemberben. Fölemelte a fejét és Ebjatárra nézett: - Azért jöttem hozzád, hogy üzenj Salamonért.
Körülpillantott s mégjobban elszomorodott: mindenki a homlokát s az orrát törülgette, úgy izzadt. Ő pedig vacogott még a szőrmék között is.
- Egy kis verejték kellene Ebjatár - suttogta a főpapnak.
A főpap már kiáltani akart, hogy hozzanak a királynak verítéket a homlokokról. De Dávid odaszólt a kocsisának: - Hajts inkább haza fiú, - és a főpapnak: - Hát küldj el Salamonért, hogy átadjam neki a királyságot.
Otthon a kedves Abiság várta a királyt. Szapora légzésű volt a lány, barna bőre fénylett, csillogott és forrónak mutatta. Sajnálta a királyt; ő, aki vele feküdt, hogy takargassa az éjszaka ellen: hallotta, hogyan kopognak egyre Dávid fogai; s hallotta, hogyan beszélgetnek nyikorogva, csikordulva a király csontjai - mint öreg bútor - mint vén szekér. Ilyenkor, néha éjidőben is megfürdették a királyt forró állatvérben. Behozták a palotába a nagyfejű, patás barmokat. Odavezették a kád széléig s ott metszette el vastag torkukat Bichász, az udvari hentes. Dávid kuporogva ült a kád alján: dideregve várta, míg Bichász kése megvillant a fáklyafényben, a barom elbődült és panaszos bőgése utat nyitott a vérsugárnak, amely a királyra zúdult.
Aztán - a szerecsenek elcipelték az eldőlt barmokat. Néha, egy egész csorda vágatott le ilyenkor. Dávid már derékig kuksolt a vérben - s mindene vörös volt. Kint pedig az ország vándorai és szegényei áldották benne a jó királyt, mert a húst ingyen osztották szét közöttük. A nép amúgy is jóságosnak hívta Dávidot és mindenütt lángot gyujtott, hogy melegebb legyen ezáltal Izraelben.
Mikor Salamon eljött Dávidhoz, éppen a kádban melengette magát. Mellette Abiság tündökölt pirosan s a terem minden sarkában ropogott a tűz.
Salamon odament a véres Dávidhoz s mikor meglátta a Góliátot verő hős vékonyka tagjait: felsóhajtott. Arra gondolt, mit kell szenvednie a bűnösnek, ha Dávid, akit jónak mondtak - így távozik el a földről.
Dávid kicipeltette magát a fürdőből. Csak a piros, bevérzett arca látszott ki a sok szőrme közül. Sírt amikor a fiát üdvözölte. Keservesen, összetörten zokogott. Mintha látta volna önmagát. A lány is sírni kezdett s nemsokára az egész palota visszhangzott a zokogástól.
Salamon azt hitte, hogy apja már a halálnak rímánkodik. Körülnézett, nem láthatja-e valahol s intett az íjászának, hogy lesse az eget s ha sötét madarat lát, lőjje le. A halál szárnyakon halad. S letérdelt Dávid elé; áldását kérte s azt, hogy kenje fel királlyá.
De Dávid előbb odavonta maga mellé a fiát. S megragadta a karját:
- Nézz rám Salamon. Jó voltam, jobb nem volt nálam senki. Mert a máchnájimi domboknál nem dobált-e meg Simeon, Géra fia kővel és szeméttel? Megöltem? Nem! él, tovább fog élni mint én! Ebjatár hányszor árult el? és Joáb mennyiszer pártolt át elleneimhez, ha azok többet igértek nékik mint én? S ezek, mégis, mind élni fognak; nem fáznak. De te, bánj velük bölcseséged szerint s ne engedd, hogy ősz fejük békésen szálljon a sírba.
Aztán kiküldött mindenkit a szobából s csak Salamon maradt nála:
- Hányszor meggyaláztak engem Izraelben! Joáb azt mondta: - Fogd a híres citerádat s pengesd el Jeruzsálem elől az ellenséget. A szemembe nevetett akkor s megrángatta a szakállamat s kivette a kardját, hogy levágja a fejem. És én sírva könyörögtem néki az életemért. Megesküdtetett, hogy soha nem bántom ezért amíg él. És a kődobáló is megesküdtetett. De téged nem köt az én esküm; add a kezembe fogadalmadat, hogy megölöd őket.
- Megölöd, megölöd őket, rángatta Dávid Salamont.
És Salamon megesküdött neki erre. Aztán - felkenten - mint ifjú király eltávozott atyjától s tünődve ment a szekere felé.
Nemsokára utána, Abiság kifutott a horkoló szolgák közé; felrázta őket: - Meghalt, meghalt, mondogatta nékik. Betódultak hozzá s látták Dávidot összehúzódva, hideg orral, kimultan.
S szaladt a híre: el lehet már oltani a tüzeket Izraelben. S a lángok kialudtak s az éjben felkelt a Hold. Dávidról az öregasszonyok lemosták a barmok vérét s vászonba göngyölték szomorú kis testét.
Az éjjel hideg volt s mondták is Izraelben: - Milyen szerencse, hogy nem él már a mi királyunk, Dávid. Fázna ma éjjel nagyon.
Nyugat, 1935/10. szám.
<