Dr. Géczy Károly bőgős és zenetörténész hosszú évekig élt az Egyesült Államokban. Würtzler Arisztidnek emigráns társa, barátja és munkatársa volt New Yorkban. A Debrecenbe visszatelepült idős mester megjelenés előtt álló önéletrajzi könyvét „Vándorévek muzsikája” címmel írta meg. Ebből közlünk részleteket, megköszönve neki az érdekes történeteket és emlékeket.
Tudunk magyar muzsikusok sikereiről, akik a Kossuth-emigrációval kerültek ki Amerikába, s akik főleg a keleti partvidék nagyvárosaiban, Bostonban, New Yorkban, Philadelphiában telepedtek le. Többségük zongoraoktatással foglalkozott, de sokáig csak másodállásban maradhattak a pályán, mivel akkor még kevés volt az érdeklődő növendék.
Volt egy tehetséges művész, akinek távoznia kellett hazájából az 1848-as szabadságharcban vállalt szerepe miatt. Görgey tábori hegedűse volt. Később az angol király udvari zenésze lett, és Amerika vadnyugati településeit is bejárva, még a Fehér Házban is játszott. A távol-keleti országokba is eljutott, aztán Ausztráliában is elkápráztatta a közönséget virtuozitásával. Kaliforniában, koncertezés közben a színpadon érte a halál. Reményi Ede volt az a világjáró hegedűs. Művei közül már csak a
„Repülj, Fecském” és néhány kisebb virtuóz darab maradt fenn. Joachim és Brahms voltak a barátai: utóbbi a Magyar Táncokban Reményitől származó melódiákat használt fel.
Amikor 1883-ban a New York-i Metropolitan Operaház megnyitotta kapuit, a mindinkább előtérbe került Wagner-művek bemutatására kerestek karmestert. A választás a magyar Seidl Antalra esett, aki Richter Jánossal együtt éjszakákon át másolta a zenekari kottaanyagot Bayreuthban, és első kézből ismerte a nagy operaszerző intencióit. Ezt a megbízást nagy hozzáértéssel látta el korán bekövetkező haláláig. De ebben a zenei szentélyben őt több magyar művész követte. A későbbi nagy magyar karmesternemzedék legtöbbje is szerepelt e házban. Aztán a zeneművészet más területén olyan nevek, mint Bartók, Dohnányi, Szigeti, Reiner, Ormándi, Doráti, Szeli, Solti, Halász, Kertész, Rozsnyai, Darázs, Starker, Földes, Sebők, Hertz, Carelli, Ligeti és mások: hangszeresek, pedagógusok és zeneszerzők nagyban gazdagították az amerikai zenei életet.
*
De egyedül áll az amerikai magyarság történetében, amikor egy egész család vállalt missziót, hogy fenntartsa és ápolja az itteni emigrációban a művészet szeretetét. 1905-ben feleségével, három lányával és két fiával – legkisebbik fia, Géza, már New Yorkban született –, érkezett az Új Világba Serly Lajos, a
„Kék nefelejts” és több népszínmű szerzője, karmester, zeneszerző, zongorista. Édesapja halála után Losoncon kikérte a bőrgyárból ráeső jussát, és azt a magyar kultúrára „pazarolta”. A Millenniumi ünnepségekre saját zenekart és kórust alakított. Majd, hogy az óbudai német lakosságot a magyar nyelvre nevelje: felépítette Budán a Kisfaludy Színházat. Itt játszották Donáth Ede daljátékát, a „Sulamit”-ot is, ami hatalmas sikert aratott. Ha ez a mű nem is jutott el az amerikai magyarsághoz, New Yorkban élő leszármazottja, Mauthner Mimi az itteni kulturális élet mecénása lett. Édesapja emlékére létrehozott alapítványával az óhazai fiatal tehetséges karmestereket is támogatta.
Mivel az épületet az akkori kultúrtárca „kőszínháznak” minősítette, annyira megadóztatták Serlyt, hogy elúszott az atyai örökség, és a karmesterkedésből meg szerzeményeinek jövedelméből a népes család eltartása már kétségessé vált, ezért kénytelen volt hazáját elhagyni. Ideérkezve zongoraoktatással kezdett foglalkozni, miközben a család összes tagját egy művészi csapattá fejlesztette. Mikor a programot összeállította, részt vett az együttesben a feleség is, aki kiváló énekes volt, és már otthon sikeres pályát futott be. A lányok táncoltak, a fiúk hegedűn és brácsán játszottak. A már itt született legkisebbik fiú, Géza csellózott. Ő már az 56-os menekülteket mint a new york-i 802-es Zenész Szakszervezet magas rangú tisztviselője segítette.
Déryné módjára bejárták az akkori magyarlakta településeket. New York, New Jersey, Connecticut, Pennsylvania és Ohio magyarsága nagy lelkesedéssel fogadta változatos programjukat. A két lány aztán hivatásos táncos lett, akik a különleges tehetséggel megáldott fiút, Tibort, már segítették abban a törekvésében, hogy a budapesti Liszt Akadémián kitűnő eredménnyel vizsgázzon. Itt, a Hubay, Dohnányi, Bartók és Kodály által fémjelzett zenei élet Serlyben termékeny talajra talált. Nemcsak mint hangszeres művész, hanem mint zeneszerző is a legjobbak közé küzdötte fel magát. Hazatérte után jelentős szerepet vállalhatott az amerikai zenei életben. Bartókkal való barátsága közismert. Hirtelen bekövetkezett halála előtt éppen a Nagy Mesterről írott autentikus életrajzát kívánta sajtó alá rendezni, mikor Londonban automobilszerencsétlenség érte és értesültünk halála felől.
*
Felhős, októberi vasárnap délután van. A new york-i Central Parkban próbálok néhány dél-amerikai fiút összeverbuválni egy kis futballozásra, de nagyon nedves még a talaj és a baseballosok által lekoptatott pályát víztócsák tarkítják, így hát inkább hazakocogok, és egy meleg fürdő után nekiállok gyakorolni nagybőgőmön. A megszokott unalmas skálázással kezdem, de valami megmagyarázhatatlan érzés vesz erőt rajtam, és egy szomorú bizánci melódiánál kötők ki. Ezt a temetési éneket játszottam azon a ködös őszi délutánon is, amikor néhány évvel ezelőtt az egyik minnesotai egyetem zeneszobájában a postás kezembe adta az édesapám haláláról szóló táviratot.
Gyakorlás közben megszólal a telefon: Würtzler Arisztid, a New York Hárfa Együttes igazgatója jelentkezik. A mindenkinek kijáró szokásos üdvözlése, a
„Hát, hogy van Tanár Úr?” helyett remegő hangon adja tudtomra a hírt: meghalt Serly Tibor, a magyar emigráció nagy muzsikusa.
Október 4-én Londonba utazott, hogy a BBC-vel tárgyaljon egy Bartók-életrajz kiadásáról, s egy útkereszteződésnél egy autó halálra gázolta az idős mestert. Néhány héttel azelőtt Würtzlernek írt levelében beszámolt felesége betegségéről, a saját terveiről, arról, hogy az angol fővárosban előadásokat fog tartani és hamarosan Magyarországra utazik, Bartók feleségének, Pásztory Dittának meghívására október 30-án a kanadai BBC-nél vezényli majd saját zongorára és zenekarra Modus Lascivusban írott
„Versenymű”-vét.
1978-ban találkoztam vele utoljára, amikor a new york-i Amerikai Magyar Televízió részére Bárdos Károllyal, az adás főszerkesztőjével meginterjúvoltuk. A szinte túlzott precizitásáról ismert mester már egy félórával a megbeszélt idő előtt várt az 52. utcában lévő Modus Associates irodájában.
Előző este összejöttünk Bárdossal egy magyar negyedbeli vendéglőben, ahol a programot összeállítottuk. Megegyeztünk abban, hogy az interjút
„kézben fogjuk tartani”, és nem engedjük, hogy az
„öreg” nagyon elkalandozzék.
Kellemes meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a kérdéseinkre szenvedéllyel fűtött, palócos zengésű, humoros, precíz válaszokat kaptunk. Mindig fel-felvillant a szeme, amikor édesapjáról, családjáról, barátairól vagy pályatársairól beszélt. Az események időrendben, pontosan, filmszalagszerűen peregtek, néha-néha keresve egy-egy magyarra nehezen lefordítható zenei kifejezést. A közel egyórás interjú végén leült a zongorához, elővette nemrég megjelent könyvét, és példák lejátszásával kezdte magyarázni a Modus Lascivus lényegét.
Egy új zeneszerzési koncepció ez, amit Serly hosszú pályáján fedezett fel és fejlesztett tovább. A több évszázados összhangzattani fejlődés a diatonikus és kromatikus skálákon keresztül az atonalitásig vezetett, de létezik még egy hangrendszer, aminek jelentőségét csak kevesen látják napjainkban is, és ez az enharmonicitás. E 82-alapvető zenei szerkezet a terchangközön alapszik, és alkalmas mind tonális, mind atonális zenei ötletek, kombinációk kifejezésére. A tizenkét hangon alapuló skála legszélesebb alkalmazására is lehetőséget ad. Ezt az új és jelentőségében nem könnyen felmérhető elméletet a
„Modus Lascívus – The Road to Enharmonicism, A New Concept in Composition” című művében fejtette ki példákkal és magyarázatokkal. Ez a könyv a második része annak a Trilógiának, aminek megírására tanítványai ösztönözték. Az első kötetet, a
„Second look at Harmony”-t 1964-ben adta ki, míg a harmadik könyvön a híres kanadai költővel, Norman Newtonnal közösen dolgozott, és
„The Rhetoric of Melody” címmel jelent volna meg, ha tragikus halála be nem következik.
Sokoldalú tehetségét négy területen gyümölcsöztette.
ELŐADÓI
képességei már egész fiatalon kibontakoztak az édesapja által szervezett együttesben, aminek úgyszólván az egész család tagja volt, és amellyel bejárták Amerika magyar és szlovák vidékeit. Hegedül és zongorázik, de később átáll brácsára. Hogy milyen fokon műveli a hangszert, azt mi sem bizonyítja jobban, mint azoknak a zenekaroknak magas nívója, amelyekben játszott és azoknak a karmestereknek művészi követelményei, akikkel dolgozott. A Cincinnati-i Szimfonikus Zenekarban a magyar származású Reiner Frigyes vezénylete alatt még hegedül, de Stokowsky zenekarában, Philadelphiában már mint violista és helyettes karmester működik évekig. 1937-ben a Toscanini által szervezett NBC együttesébe hívják meg brácsásnak, és így mint alapító tag játszhat a nagy karmesterre. Alkalma volt Klemperellel és Monteaux-val is együttmuzsikálni, s így nem csoda, hogy ő is hamarosan karmesteri pálcát ragad. A híres bécsi karnaggyal és pedagógussal, Hermann Scherchennel tanul és hamarosan Bartók műveit és saját szerzeményeit vezényli, így több Bartók és Serly mű marad az utókorra az ő karmesteri interpretációjában. Mint
ZENESZERZŐ,
már budapesti zeneakadémiai hallgató korában bemutatkozik, és 1933-ban Philadelphiában Stokowsky is meghívja saját műveinek vezénylésére.
Bartók halála után ő fejezi be a nagy mester két művét: a Brácsaversenyt és a Harmadik Zongoraverseny utolsó 17 ütemét. Ez utóbbi darabot, a hátra maradt 13 kéziratoldallal és Bartók egyéni gyorsírásos jegyzeteinek segítségével is csak több éves áldozatos munkával tudja befejezni és megmenteni az utókornak, de ezzel helyet biztosít magának a zenetörténelemben: a zeneszerző baráthoz való ragaszkodással és tisztelettel áthatva, nagy stílushűséggel oldotta meg a nehéz feladatot.
Ugyan emiatt sokan kézlegyintéssel intézték el, mint Bartók-epigont. Pedig Serly Tibornak önálló zenei nyelvezete és mondanivalója volt már a 40-es években, a Modus Lascivus gondolatának megszületése előtt is. Sőt a harmincas években már saját maga vezényli zenekari művét, a „
Six Dance Design”-t a Philadelphiai Szimfonikusok élén, majd Ormándy mutatja be I. Szimfóniáját ugyanezzel az együttessel.
Írt különböző hangszerekre: zongorára, hegedűre, brácsára, hárfára, fúvós-együttesekre, énekhangra és szimfonikus zenekarra is. Brácsaversenye a Bartókénál korábban született. Műveit a Musical Heritage Society, a Golden Crest és a Bartók Records vette lemezre és őrizte meg későbbi nemzedékek számára.
NEVELŐI
pályáján apja példáját folytatta, akinek számtalan növendéke tekintélyes erőt képviselt az akkori amerikai zenei életben. Serly Lajos, a
„Kék nefelejts”, és több más sikeres műdal szerzője, mint pedagógus is maradandót alkotott a század elején. (Gershwin is a tanítványa volt.) Serly Tibor is sok növendéket vállalt és tanított „nem középiskolás fokon”. Tanítványai számos amerikai egyetemen mint professzorok, karmesterek, szimfonikus és jazz-zenészek, film-zeneszerzők tevékenykedtek nagy sikerrel. Ez a tanítványsereg élő propagátora a Serly-i zenei örökségnek, mint ahogy felesége, Miriam Molin is, aki nemcsak ösztönző és segítő házastársa volt, hanem mint kiváló zongoraművész, hiteles tolmácsolójává vált Serly műveinek.
Október 22-e vasárnap délelőtt. A 3. New york-i Marathon versenyen több, mint 10 000 futó indul el a Verrazano-hídtól, és már bömböli a rádió, hogy a tavalyi győztes van az élen. Alig tudok áttörni a hatalmas tömegen. A Carnegie Hall felé igyekszem. Fél egykor lesz ott Serly Tibor hamvasztás utáni búcsúztatása. Korán érkezem, de már több régi tanítvány és barát gyülekezik a harmadik emeleten. Nemsokára megérkezik az elhunyt művész özvegye és egyetlen élő öccse, Géza is.
Kevés ismerőst látok. Arra gondolok, hogy eljön e Serly nagy barátjának Amerikában élő fia, Bartók Péter? Elkíséri-e utolsó útjára az, akinek apját ő egyedül várta ideérkezésekor a new york-i hajóállomáson? Igen, Floridából repült ide, hogy a hűséges barátnak megadja a végtisztességet.
Tanítványok sora lép a pódiumra, hogy rövid megemlékező beszédeiket elmondják, majd a megjelenni nem tudó barátok és tisztelők táviratait olvassák fel, köztük a Fehér Házból és a Szenátusból érkezőket is. Egy magyar származású hegedűművész, a Metropolitan Operaháznak tagja játssza el a halott szerző egyik szonátájának lassú tételét, az Altatót...
Szívbemarkoló pillanat következik: Emanuel Várdi, a híres violista, kolléga és jó barát szólaltatja meg Serly brácsaversenyének második tételét zongorakísérettel Az idős művész lassú vibrátóval kezd, de mintha dialógust folytatna a halott barát szellemével, s hangszere meg-megcsuklik, ismételnie kell.
„I want to play it for Tibor once more!” – mondja.
Hazafelé ballagva elgondolkozom utolsó levelének egy megrendítően szomorú mondata felett.
„The world has not recognized my talent of many directions”. Miért írta ezt a néhány szót angolul a különben magyar levélben? Talán nem akarta a vádiratnak hangzó mondatot azon a nyelven leírni, amit annyira szeretett? Tényleg vádiratnak hangzik, ha meggondoljuk, mennyit tehettünk volna ennek az ízig-vérig magyar muzsikusnak az érdekében, amíg élt.
Már korábban említettem, hogy mennyi sokat segített Serly Tibor öccse, Jerry (Géza) a New York-i magyar muzsikusokon mint az ottani zenészszakszervezet egyik magas rangú tisztviselője. Jómagam is gyakran bombáztam, hogy a terveimben dédelgetett, a külföldi magyar zeneszerzőkről és hangszeresekről írott könyvemhez a családban megőrzött bőséges anyagból, amennyit lehet, hozzám eljuttasson. Küldött is – különösen, mikor megtudta zongorista feleségétől, hogy vonaton elutaztam Losoncra, a Serlyek szülőhelyére. Kérésemre, a küldemény mellé ezt a levelet küldte Longview, Washington állambeli lakásáról, amit itt mellékelek.
Kedves Géczy Úr!
Remélem, hogy az anyagot, amit édesapámról és magamról küldök, használni tudja majd a Magyar Zeneszerzőkről írott könyvében. Sajnos, jómagam nem rendelkezem olyan fotókkal, amit önnek küldhetnék, de biztos vagyok abban, hogy Jerry (Géza) testvérem tud önnek adni vagy kölcsönözni, amit használni tud. Neki van édesapánkról egy olyan képe,
amit híres festő barátja, Pogány Wili festett, amit lakásán tart: 182 Bennett Ave New York,
Tel: 781-9674, Irodájának száma 757-7722 (Zenész Szakszervezet), Local 802.
Szívélyes üdvözlettel
Tibor
P. S. Kérem, hogy ha használja a Reisman Marian által készített képeket, említse nevét.
Kodály utolsó Amerikai útja, a Kodály Fesztivál a Darthmouth Főiskolán 1964 nyarán.
A koncertsorozat, amit Kodály műveinek szenteltek, véglegesen biztosította a magyar zeneszerző helyét a Világ Zenei Pantheonjában.
WÜRTZLER MEGHÍVÁS
Mielőtt di Bonaventura meghívta volna Kodály Mestert, Würtzler Arisztid úgy lépett e meghívásba, hogy – amint ezt a BESZÉLŐ HÁRFA című kiváló könyvében Juhász Előd és Kaposi-Kis Istvánnak elmondja –, így mikor a Liszt Akadémián hárfáján gyakorolt, belépett hozzá Kodály Mester és hosszasan elbeszélgettek. Majd mikor Würtzler meghallotta, hogy a Mester Amerikába készül, levelet írt neki, mert felötlött benne az emlékezetes este, amikor a Liszt Akadémia egyik gyakorlótermében egy új Salzedo-darabot gyakorolt. Nagy meglepetésére bejött a terembe, leült hozzá és beszélni kezdett amerikai útjáról, amikor is egy ötven hárfásból álló együttest hallott Salzedot játszani. A Mester néhány perc után elköszönt azzal, hogy megkérdezte a hárfást, mikor jön hozzá tanulni? Örömmel mondta Würtzler, hogy már a következő szemeszterben.
Ezek után már bátornak érezte magát, mikor amerikai útjáról értesült, hogy meghívja lakására az idős Mestert. De ez sem ment ilyen egyszerűen, mivel nagyon zárkózott ember hírében állt a Zeneszerző. Csak 1965. június 12-én kelt levelében értesítette a következőképpen:
Budapest, 1965. jún. 12.
Kedves Würtzler!
Szíves meghívására előbb nem tudtam felelni, mert az egész utazás nagyon bizonytalan volt.
Most annyi biztos, hogy júl. 7-én New Yorkba érek, és 19-én Dartmouthba. Ha tudnak még valamit rendezni aug. 1-én v. 2-án, kérem közöljék. New Yorkban (Plaza Hotel) ez volna az egyetlen idő, mert 31-ig vagyok D.-ban, azután pedig Tanglewoodba megyek. A meghívást köszönettel fogadom, örülnék, ha lehetséges volna. Ha nem, akkor már 1-én megyek T. woodba.
Szívélyesen üdvözli
Kodály Zoltán
Amerikai útja alkalmával járt Chicagóban, Interlockenben, Californiában, Torontóban Polgár Tibornál.
New York-i látogatása úgy kezdődött, hogy – igazi magyar úrhoz illően –, Kodály virágot küldetett Würtzler feleségének, mielőtt azon estén benyitott feleségével egyetemben a hárfaművész Lincoln Towers-i lakásába (140 West End Avenue). Serly Tibor és Juhász Előd is hivatalosak voltak az összejövetelre, így egy kellemes kis zenészcsoport verődött össze és természetesen az esti tárgyalás a zenéről folyt.
Würtzler először nagyon óvatosan a Bartók-albumával jött elő, hogy kitapogassa a Mester hozzáállását műveinek hárfára való átírását illetőleg. Ez az átírat egy Kodály-kötettel
„Children's Dances” címen már dr. Géczy Károly zenetörténész angol nyelvű bevezetésével, – amint a mellékelt ábra mutatja –, már megjelent, így próbálta Würtzler előkészíteni a Mester terveinek megvalósítását. Ugyanúgy, a Salvi kiadó gondozásában jelentek meg a kínai hárfairodalomból vett zenedarabok angol nyelvű bevezetéssel, Géczy Károly-ajánlással, amint azt a
„Beszélő Hárfa” című könyvben a szerző által Juhász Előd és Kaposi Kis István oly kiválóan szerkesztett.
Előző Következő