Dr. Géczy Károly bőgős és zenetörténész hosszú évekig élt az Egyesült Államokban. Würtzler Arisztidnek emigráns társa, barátja és munkatársa volt New Yorkban. A Debrecenbe visszatelepült idős mester megjelenés előtt álló önéletrajzi könyvét „Vándorévek muzsikája” címmel írta meg. Ebből közlünk részleteket, megköszönve neki az érdekes történeteket és emlékeket.
Würtzler lakásán
– Tanár Úr! Megmondom őszintén, szeretném átírni néhány művét! – Elhallgatott a hárfás és várta a Mester reakcióját. Kodály eltűnődött, és azt gondolta, hogy ez a hallgatás már félig beleegyezést jelentett. De Würtzler ezt sem hagyta annyiba és mondta:
– Tanár Úr!..., hanem veszi rossz néven, mutatóban már át is írtam néhány darabot. – Kodály felélénkült. Most már nem hallgatott és nem váratott a válasszal.
– Mutassa! – Figyelmes érdeklődés hallatszott szavaiból. Átfutott a kottasorokon, ízlelgetve-kóstolgatva a kotta-jegyeket és megszólalt:
– Jó. Ez jó lesz! A gyerekeknek is. Mindenkinek. Jó. Jó!... –, Ezen aztán nekibátorodott Würtzler. Elővett egy másik darabot, illő bevezetéssel ezt is a kezébe adta. Kodály elmosolyodott. Micsoda ritka pillanat! Kodályt mosolyogni látni! Inkább csak magában mosolygott, nyílván Würtzler csínytevése, „elszemtelenedése” csalta arcára a halvány mosolyt.
Szinte belefeledkezett az olvasásba. Vissza-visszalapozgatott, s amikor végzett a „tanulmányozással”, az értelmezéssel, ráérősen hátradőlt a kanapén, és csak nagy-nagy sokára szólalt meg.
– Ez már nehezebb, Würtzler.
– Igen, Tanár úr, de jól fog hangzani.
És mivel minden kottánál ékesebben szól a hangszer, Würtzler a hárfához lépett és játszani kezdett
–Jó, jó Würtzler. Maga agitál engem. Nem bízik a kottaolvasásomban. Ejnye, ejnye, Würtzler! – fedte meg a Mester a hárfást.
Erre jót derült a zenész társaság. Kodály kijelentette, hogy „ezt már Földes (Andor) átírta zongorára”.
– Würtzler, miért a legnehezebbet választotta?
– Tanár úr engedelmével, megcsináltam négy hárfára is.
– Würtzler, maga útonálló! – Amikor Würtzler átakarta nyújtani a Mesternek a partitúrát, ő csak annyit mondott:
– Az Isten áldása legyen rajta.
Nagyon boldog lett a hárfás ehhez a hozzájáruláshoz, és ez felbátorította négy Kodály-darab átírására, amelynek másolatát itt mellékelem. Majd elkészült a második Bartók-album is. Ezeket ma már mindenütt játsszák a világon, a magyar zeneművészet és a fiatal hárfás-nemzedék dicsőségére. Miért ne játszhatnák a hárfások is ezeket a szép pentaton dallamokat? Aztán szó esett e zenésztársaságban a Mester legújabb tapasztalatairól. Megelégedéssel konstatálta a nagy előrehaladást az amerikai zenei életben, a néhány évtized alatt elért fejlődést. A Kodály-módszer előrehaladását is nagy megelégedéssel konstatálta. Itt saját módszerét a ritmuson alapuló Orff-metódussal egyetemben tanítják. Megalakult Massachussetts államban a Kodály Társaság a Connecticuti Kodály Intézet mellett. Ebben nagy szerepet vállalt az amerikai Francis Bacon is, a Wellesley College-i Kodály Intézet vezetője, és a magyar származású Alexander Farkas is. Kokas Klára és Forrai Katalin is sokat tettek a Kodály-módszer amerikai terjesztésében.
Mint aki megalakulása óta hetente összejött a New York Hárfa Együttessel, most is abban a szerencsében volt részem, hogy egy „jótékonysági koncerten” is részt vehettem. A Southern-Connecticut College által rendezett koncerten szereplő együttes és más magyar művészek felajánlották a bevételt a Kodály Intézet javára.
Egy kedves epizódnak lehettek tanúi a budapesti résztvevők a koncert előtt. A programon Würtzler Arisztid elvállalta, hogy lekíséri a Camil Saint-Saëns Hattyúját, amit a kiváló csellista, Onczay Csaba játszott. Mivel elég nagy távolságot tettünk meg New Yorkból, talán későn érkeztünk ahhoz, hogy Arisztid és a csellista elpróbálja a darabot. Ismerve viszont a hárfás blattolási – improvizáló – képességét, próbáltam eloszlatni a csellista aggodalmát. „Ne aggódj, mert olyan kiváló kísérő Würtzler, hogy még „Díszoklevelet” is kapott 1950-ben mint a közvélemény-kutatási verseny győztese, a Tabányi-zenekar tagjaként, az 500. Rádióhangverseny jubileumára.
Mint a fiatal zenészgeneráció tagja, Onczai nem ismerhette Würtzlert és a II. világháború utáni budapesti „haknizó” zenei életet, amikor a legjobb hangszeresek alig fejeztek be egy koncertet, máris taxin vitték el őket egy másik helyre anélkül, hogy tudták volna, hogy mit kell majd játszaniuk. Mert „mindent” leblattoltak. Mondanom se kell, hogy a „Hattyú”-t próba nélkül briliánsan lekísérte Arisztid Onczay megelégedésére.
De ahogy én hosszú évek alatt megismertem Würtzler Arisztidet, ő nem elégedett meg soha azzal, amit már – kemény munka árán – elért, tovább feszítette a húrt. Azon ritka művész egyéniségek közé tartozott, akit nem lehetett csak úgy könnyedén „lerázni”. Ránézve érvényes volt az az anekdota, ami Hollywoodban a magyarok körében elterjedt: egy magyar a hotel bejáratánál mögötted megy be a forgóajtón, de előtted fog bejutni az épületbe.
Egy utcai árus közgazdásznak is dicsőségére várna, ahogy ő nap mint nap ostromolta a koncertirodákat, managereket, az együttes világkörüli útja kezdetén. Vagy ahogy hibás angolsággal hívta a Fehér Ház titkárnőit, egy „alkalmas” koncertmeghívásra. Ezért elérte, hogy háromszor is játszhatott az „együttessel”. Ha elutasították Hétfőn, Kedden már újra jelentkezeti telefonon. Persze ehhez az ő zenei zsenialitása is kellett.
Az elért sikereken felbuzdulva, most már gátlástalanul ostromolni kezdte a Tanár Urat.
Megkérte a Mestert, hogy nézné meg Händel F-dúr Orgonaversenyéről készült szóló hárfaátiratát. (Ez volt az általa 1969-ben általa megszervezett első amerikai
hárfaverseny kötelező anyaga.) Ezúttal már nem úgy általában, hanem konzultációs munkajelleggel kérte meg a Mestert, olyan „egyenlő” zeneszerzői felkészültségű kollégától.
– Tanár úr kérem, hova lehetne tenni egy kádenciát?
Közben előkerült Serly Tibor is, aki Würtzlerrel együtt hallgatta Kodályt.
– Würtzler, Würtzler, maga azt éppen olyan jól tudja, mint bárki más, hogy abban az időben mindenki improvizált. Itt kellene megállni, ide rakja be a 6. foknál, és innen csinálja. És úgy próbálja megoldani, Würtzler, mintha keresgélné a hangnemet. És ha „megtalálja”, akkor folytathatja. Aztán építse fel virtuózan, használja fel mind a három tételnek a főtémáját, majd jöjjön vissza és fejezze be.
E ritka találkozásnak még egy másik hasznos eredménye született. A hárfarepertoár szűkössége miatti sok panaszkodás miatt Serly előadta, hogy ő már írt egy művet, mikor még a Philadelphiai Szimfonikusoknál brácsázott Stokowsky alatt. Végül is az a mű előkerült Serly pincéjéből és egyik sikeres darabjává vált a N. H. E. repertoárjának.
Kodály Tanár úr amerikai útja sikerrel zárult. Tetszettek neki a legújabb amerikai zenei eredmények. Mikor a vendégek szedelőzködni kezdtek, Würtzler és Serly meghívták egy jövő évi látogatásra. Kodály ezen mélyen elgondolkozott és csak annyit mondott.
– Würtzler, ezt még meg kell élni!
Előző Következő