Egyszer egy kérdésre válaszolva azt mondta, hogy az élet nem más, mint egy kötőjel két dátum között. Túlzó szerénység? Vagy csak reálisan végiggondolta, hogy mi is a földi lét? Harsogó és üres, buta és hazug világunkban érdemes utánamenni, hogy ki is volt ez az ember, ki is volt valójában „Вера Георгиевна Дулова”?
Vera Georgijevna Dulova 1909. január 27-én (a régi orosz időszámítás szerint 14-én) született Moszkvában egy hercegi család harmadik leánygyermekeként. A família az államalapító
Rurik-dinasztiához tartozott, ami három szentet, három
1812-es hőst és megszámlálhatatlanul sok más kiválóságot adott Oroszországnak.
A család több tagja kiemelkedő zenei tehetséget mutatott. Nagyanyja, Alexandra Zograf-Dulova zongoraművész volt, akinek
Csajkovszkij egy ún. szalonpolkát (op. 9) ajánlott, és aki Nyikolaj Rubinsteijn-t is tanította. Apja, Georgij Nyikolajevics Dulov hegedűművész 1896 és 1901 között a híres Mecklenburg Herceg Kvartett tagja volt, ezt követően pedig az 1864-ben alapított Moszkvai Konzervatórium professzora. Anyja, Marija Dulova (Bukovszkaja) a Nagy Katalin által alapított és több néven is ismert
Mariinszkij Színházban szopránt énekelt.
Szülei 1900 körül TBC-ben megbetegedtek, ezért a család Szentpétervárról a kedvezőbb éghajlatú Moszkvába költözött. Édesanyja énekesi karrierjét a betegség derékba törte, apja pedig tanárként folytatta pályafutását. Testvéreihez hasonlóan Dulova is magas szintű zenei képzést kapott. Előbb zongorázni, majd csellózni tanították, de sem a monoton gyakorlatokat, sem az említett hangszereket nem igazán kedvelte meg. Végül szülei elvitték
Kszenia Erdeli hárfatanárhoz, aki korának legnagyobb orosz női hárfaművésze, egyben legkiemelkedőbb hárfatanára és zenepedagógusa volt.
 |
Vera Dulova az 50-es években.
Farkas Ferenc Régi Magyar Táncok c. művét
is lemezre vette |
A bemutatkozáskor a hatalmas hangszer azonnal elbűvölte a kislányt, ami mulatságos módon a púpos tevére emlékeztette. Később naplójában leírta, hogy az első találkozás örömében megölelte és megcsókolta a hárfát. A magyaros hangzású nevet viselő kiválóság persze a tanítványának fogadta a kis Verát, így 1920-ban a Moszkvai Konzervatórium hallgatója lett.
Első koncertjét mindössze 12 évesen adta, s bátyjához hasonlóan pénzt keresett vele. Ezzel hozzájárult a család megélhetéséhez, mivel a háborús körülmények miatt már mindenüket eladogatták és nélkülöztek. Rendkívüli sikereit azonban fiatal kora ellenére is okosan kezelte. Az elismerések még több, még alaposabb munkára ösztönözték, koncertekre, múzeumokba járt, s naplója alapján tudjuk, hogy a tanárok által rábízott gyerekeket nagy kedvvel tanította.
1922-től 1925-ig Maria Korcsinszkaja tanítványaként Berlinben tartózkodott. Ugyanitt tanult 1929-ben is Max Saale német hárfásnál, méghozzá egy fiatal szovjet tehetségeknek létrehozott ösztöndíjjal, amelyet
Lunacsarszkij oktatási népbiztos alapított. Németországban olyan emberekkel ismerkedett meg és adott koncertet előttük, mint
Albert Einstein,
Thomas Mann, Bernhard Kellermann, Bruno Walter és a magyar Operát három éven át vezető
Otto Klemperer. Naplójában ezt jegyezte fel az itt töltött időről:
„Színház - előadások és próbák, végtelen koncertek, néha 3-4 előadás egy este, egy csomó ember a házban, a telefon állandóan csörög...”
 |
Vera Dulova és Pierre Jamet 1974-ben egy nemzetközi
nyári zenei kurzuson. A képen feltűnik egy magyar kislány is,
Sárközy Angéla |
Miután visszatért a Szovjetunióba, a moszkvai
Bolsoj Színházba került, ahol 1934 és 1985 között – több, mint fél évszázadon át – a zenekar szólistájaként működött. Pályája legelején, 1935-ben megosztva első díjat nyert Marija Gorelova hárfással a II. Összunióbeli zenei versenyen. Itt tűnt fel
David Ojsztrah hegedűs is. Ekkoriban házasodott össze az énekes Alexandr Baturinnal, akivel Szovjetunió szerte számtalan koncertet adott. A házaspár hamarosan a legismertebb és legkedveltebb művészek közé került, amit a Dulováról készült vagy Dulovának ajánlott festmények, fotók, esszék, versek és zeneművek sora is bizonyít. Férje a világháború idején Sztálin-díjat kapott
Zenei pályafutása mellett a társadalmi életben is aktívan részt vett. 1942-ben, a
Nagy Honvédő Háború idején közreműködött a Bolsoj menekítésében. 1955-ben pedig megkapta a „Tiszteletbeli Sarkkutató” címet, amikor művészeti akciót szervezett egy ún. „sodródó kutatóállomás” munkáját segítve.
Előadói munkája mellett a tanításra is nagy gondja volt. Még a háború előtti években az 1919-ben alapított – és 1923-ban Mihail Mihajlovics Ippolitov-Ivanov zeneszerzőről elnevezett – Állami Zenei és Pedagógiai Intézet tanára lett. Innen 1943-ban egykori iskolájába, a Moszkvai Konzervatóriumba került, ahol 1958-ban tanári címet nyert. Tanítványai között volt Emilija Moszkvitina, Olga Ortenberg-Rakitcsenkov, Natalija Samejeva és más neves hárfások. Diákjai kb. 30 versenyt és fesztivált nyertek meg a Szovjetunióban és világszerte.
1948-ban két tanítványa, Alekszej Kapljuk és Szergej Maikov tervezte meg az első szovjet hárfát, és indította el ennek a sorozatgyártását úgy, hogy szakértőnek Dulovát is felkérték. A szocialista Magyarországon évtizedeken át ezek a hangszerek voltak a leginkább elérhetők és legelterjedtebbek. Bár ma itthon meglehetősen rossz véleménnyel vannak a hangszerről, azonban Dulova,
Sosztakovics és több más akkori neves zenész igen elismerően nyilatkozott róla. (Dulova és a lépten-nyomon betiltott Sosztakovics között egyébként évtizedeken át bensőséges baráti és művészi viszony volt, amire a nem rég napvilágra került levelezésükből derült fény.)
 |
Bubifrizura és baba. A 12-13 éves Dulova 1927-ben
Berlinben, diáktársaival |
Dulova a II. világháború után sok más zenészhez hasonlóan nem utazhatott külföldre. Würtzler Arisztid említi, hogy amikor 1964-ben meghívta zsűrizni Hartfordba, valósággal ki kellett szöktetni az országból. Később a hidegháborús hangulat enyhülésével már engedték utazni, s az egész világot bejárta.
Szinte minden földrészen hangversenyezett és sok hárfaversenyen zsűrizett. Turnézott Nagy-Britanniában, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban, Japánban, Izraelben, az USA-ban és Ausztráliában. 1983-ban zsűritag volt a Nyugat-német Rádió Szövetség III. Nemzetközi Hárfaversenyén, majd mesterkurzust vezetett Man Szigeten a Marija Korcsinszkaja Nemzetközi Verseny és Mesterkurzus elnevezésű rendezvényen. 1988-ban pedig előadóként fellépett az Amerikai Hárfa Társaság (AHC) 25. Nemzeti Konferenciáján.
A hárfaélet szervezéséért hazájában is sokat tett. 1964-ben az egyik alapítója volt az Összoroszországi Hárfa Társaságnak, és élete talán legnagyobb ajándékaként még megélhette, hogy 1997-ben elnöknek hívták az első Moszkvai Nemzetközi Hárfaversenyre.
Repertoárja 300 darabból állt, ami kivételes zenei memóriáját bizonyítja. Sőt, mi több, ő maga is készített átiratokat, és tankönyvet, gyakorlatokat is írt. Tehetsége széles körben sugárzott ki, hiszen számos szovjet és külföldi kortárs szerző dedikált művet neki, többek között
Alexandr Mosolov, Szergej Vasziljenko, Lev Knipper, Jevgenyija Golubeva,
Paul Hindemith,
Heitor Villa-Lobos,
Benjamin Britten és
André Jolivet.
Időközben a világ számos országában kialakultak az ún. Dulova-iskolák, így Hollandiában, Németországban, Spanyolországban, Magyarországon, Bulgáriában, Kínában, Koreában, az Egyesült Államokban, Brazíliában, Venezuelában. Ezekre a helyekre rendszeresen ellátogatott és tanított. A magyar hárfaművészek közül több is büszkén említi, hogy a hallgatója volt (Felletár Melinda, Lelkes Anna).
1973-ban Szovjetunió Állami-díjas lett, 1976-ban a Szovjetunió Népi Művésze elismeréssel tüntették ki.
 |
V. G. Dulova portréja
Igor Grabar (1871-1960)
1935
Olaj, vászon |
A szülei temperamentumát öröklő hárfás 2000. január 5-én hunyt el Moszkvában. Hercegnőnek született s királynőként halt meg. Úgy száguldott végig hosszú életén, hogy mély benyomást hagyott mindenütt, ahol csak járt. Bár ma illik rosszat mondani az egykori Szovjetunióról, és a Dulovára emlékezők is szemérmesen hallgatnak róla, ő nem váltott hazát, bár bőven lett volna alkalma erre.
Nem tudni, hitt-e a szocializmusban, vagy egyszerűen csak nem akart elszakadni szülőhazája kultúrájától és a gyökereitől. Mindenesetre példamutató a ragaszkodása, ahogy majdnem egy évszázadon át szolgálta hazáját, barátait és közönségét.
