HarpFlash – Interview with Florence Sitruk in Krakow, Poland 2019

We made this interview with French-German harpist and harp teacher Florence Sitruk on a beautiful autumn day in Krakow. Ms Sitruk is a professor in Bloomington at Jacobs School of Music and a guest professor at the Academy of Music in Krakow.

Háború és béke - a hárfa Tolsztoj tollán

Az idős Tolsztoj gróf
egyszerű paraszti ruhában az első
színes orosz fotón.
(1908)
Itt a tavasz, és a lágy szelekről és az égen úszó ezüstös felhőkről talán másoknak is beugrik ilyenkor kontrasztként Andrej herceg haldoklása a véres csatamezőn: a valaha megírt talán legszebb elmélkedés az élet céljáról és értelméről. Andrej Nyikolajevics Bolkonszkij szerencsére csak kitalált személy, a Háború és Béke főszereplője.

Az író, Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1828. szeptember 9-én született és 1910. november 20-án halt meg. A legszűkszavúbb lexikonok szerint is minden idők egyik legnagyszerűbb írója és alkotója volt. Történelmi hűséggel az egykori orosz életet ábrázolta, de persze a mindenkori élőkhöz is van szava, a halhatatlanságot máskülönben nem is érhette volna el. Gróf volt, aki írásai és művészete által már életében tiszteletet és elismerést érdemelt ki. Sajátos életfilozófiája miatt az örök megnyugvást mégis egy falusi vasútállomáson, önkéntes számkivetettségben érte el. Hogy micsoda „menőség” ma is az említett könyve, azt jól jelzi, hogy a Newsweek című amerikai magazin 2009-ben minden idők legfontosabb regényének választotta.

A Háború és béke, az Anna Karenina, az Iván Iljics halála és több más izgalmas történet szerzője a hárfáról is írt. Arról festett képet, hogy a 19. század eleji főúri körökben hogyan is volt népszerű a hangszer: játszottak rajta. Érdekes lenne utánajárni, hogy a nálunk magát szerényen csak „politikai elitnek” nevező vezetőréteg vajon hogyan is viszonyul a kérdéshez...

G. I. Alimova (1758-1826) hárfaművész portréja.
Dimitrij Levickij festménye
Olaj, vászon
183 х 142 cm
(1776)

A hangszer népszerűsége Oroszországban természetesen francia hatásra alakult ki. Már Nagy Katalin uralkodása idején számos zenész érkezett az országba. Az uralkodó 1764-ben megalapította a Szmolnij Intézetet, melynek 1765-ben hárfákat is vásárolt. Szentpéterváron színházakat alapított, ahol koncerteket rendeztek, és fokozatosan az egész nemesség körében divatos, kedvelt hangszer lett a hárfa.

Az alábbi szövegrészlet a Háború és békéből való, rögtön a regény elején található. A helyszín a társasági élet akkori fontos színtere, a szalon.


17

Szétnyitották a kártyaasztalokat, megalakultak a játszócsoportok, és a gróf vendégei elhelyezkedtek a két szalonba, a pamlagos szobában meg a könyvtárban.

A gróf legyezőalakban szétterjesztette kártyáit, csak üggyel-bajjal tudta visszatartani magát, hogy el ne aludjék ebéd után – ahogy máskor szokta -, és mindenen nevetett. A fiatalok, akiket a grófné egyre ösztökélt, a klavikord meg a hárfa körül gyűltek össze. Közkívánatra elsőnek Julie hárfázott el egy kis zenedarabot változatokkal, majd a többi lánnyal együtt kérlelni kezdte Natasát meg Nyikolajt – akik híresek voltak zenei képességükről -, hogy énekeljenek valamit. Natasával úgy bántak, mint felnőttel. Natasa büszke volt erre, de meg is szeppent egy kissé.

- Mit énekeljünk? – kérdezte.

- A „Forrás”-t – felelte Nyikolaj.

- No, csak hamar. Jöjjön ide, Borisz – mondta Natasa. – Hát Szonya hol van?

Szétnézett, és amikor látta, hogy barátnője nincs a szobában, kiszaladt, hogy megkeresse.

Befutott Szonya szobájába, de nem találta ott. Átszaladt a gyermekszobába – Szonya ott se volt. Most már tudta, hogy csakis a folyosón, a ládán találhatja meg. A folyosón álló láda volt a Rosztov-ház fiatal női nemzedékének búsuló-helye. Szonya csakugyan ott feküdt hasmánt a ládán, a dada piszkos, csíkos dunyháján, összegyűrve légies, rózsaszínű ruhácskáját; arcát ujjacskáival eltakarva úgy zokogott, hogy meztelen vállacskája csak úgy remegett bele. Natasa élénk arca, mely egész nap boldogan sugárzott, most hirtelen megváltozott: szeme előreszegeződött, széles nyaka megremegett, ajka széle legörbült.

- Mi lelt, Szonya?... Mi lelt, mi lelt? Bru-hu-hu!...

Nagy száját széthúzva és egészen elcsúfulva úgy elkezdett bőgni, mint egy kisgyermek, maga sem tudta, miért; csupán azért, mert Szonya sírt. Szonya fel akarta emelni fejét, felelni akart, de nem tudott, és még jobban elrejtette arcát. Natasa leült a kék dunyhára, átölelte barátnőjét, és sírt. Szonya minden erejét összeszedve egy kissé felemelkedett, és könnyeit törölgetve megszólalt.

- Nyikolinka egy hét múlva elutazik... már meg is kapta... a papirost... ő maga mondta... De én mégse sírtam... (megmutatta azt a kis papírlapot, amelyet kezében tartott: azok a versek voltak rajta, amelyeket Nyikolaj írt) mégse sírtam, de te sem értheted... senki sem értheti meg... milyen lelke van...

És megint elsírta magát: milyen jó lelke is van Nyikolajnak.

- Neked jó... én nem irigyellek... mert szeretlek. Boriszt is szeretem – mondta, mikor egy kissé megemberelte magát – kedves fiú... köztetek nincs akadály. De Nyikolaj cousinom... az kell, hogy... maga a metropolita... de azt se lehet. Meg aztán ha a mamának... (Szonya anyjának tekintette és annak is nevezte a grófnét)... a mama majd azt mondja, hogy elrontom Nyikolaj karrierjét, hogy nekem nincs szívem, hogy hálátlan vagyok... pedig igazán... bizonyisten... (keresztet vetett) úgy szeretem őt is meg mindőtöket, csak Vera... És miért? Mit vétettem én neki? Én annyira hálás vagyok nektek, hogy szívesen feláldoznám értetek mindenemet, de semmim sincs...

Nem tudta folytatni. Megint keze közé meg a dunyhába rejtette fejét. Natasa csillapítgatta ugyan, de arcán látni lehetett, hogy teljesen megérti barátnője bánatának komolyságát.

- Szonya! – mondta hirtelen, mintha kitalálta volna unokanénje elkeseredésének igazi okát. – Mondd, beszélt veled Vera ebéd után? Igen?

- Beszélt. Ezeket a verseket Nyikolaj írta, de én még más verseket is lemásoltam; Vera megtalálta őket az asztalon és azt mondta, megmutatja a mamának, és azt is mondta: a mama sosem engedi meg Nyikolajnak, hogy elvegyen, mert majd Julie-t veszi el. Te is láthatod, hogy egész nap vele... Natasa! Hát miért?...

És megint sírva fakadt, még keservesebben, mint az előbb. Natasa egy kissé felemelte, megölelte, és könnyes mosollyal csillapítgatta.

- Ne higgy Verának, édes Szonyám, ne higgy. Emlékszel: egyszer hármasban – Nyikolinka, te meg én – elbeszélgettünk a pamlagosban; emlékszel: egyszer vacsora után? Hisz akkor mindent elhatároztunk, hogysmint lesz. Már nem emlékszem, hogy' is, de emlékszel, milyen jó volt minden. Hiszen Sinsin bácsi testvére az unokahúgát vette el, mi meg másod-unokatestvérek vagyunk. Borisz is azt mondta, hogy ez nagyon is lehetséges. Tudod, én mindent elmondtam neki. És ő olyan okos és olyan jó – mondta Natasa... – Ne sírj, Szonya, ne sírj, édes lelkem, galambocskám, Szonyácskám. – És nevetve összevissza csókolta Szonyát. – Vera gonosz. Oda se neki! Azért minden jó lesz; és a mamának se szól. Nyikolinka majd maga mondja meg... és ő nem is gondol Julie-re.

Megcsókolta Szonya fejét. Szonya újból felemelkedett egy kissé. Felélénkült a kiscica: felcsillant a szeme, úgy látszott, mindjárt megcsóválja farkincáját, puha talpacskáira ugrik, és megint játszani kezd a gombolyaggal, ahogy kiscicákhoz illik is.

- Azt hiszed? Csakugyan? Bizisten? – kérdezte, gyorsan megigazgatta ruháját és frizuráját.

- Csakugyan! Bizisten! – felelte Natasa, és barátnője hajfonata alá igazított egy rakoncátlan, merev tincset.

Mind a ketten felnevettek.

- No, menjünk, énekeljük el a „Forrás”-t.

- Menjünk.

- Hanem tudod, az a kövér Pierre, aki velem szemben ült, nagyon mulatságos ember! – mondta váratlanul Natasa és megállt. – Olyan jó kedvem van!

És futásnak eredt a folyosón.

Szonya lesöpörte ruhájáról a pelyhet, kebelébe, kiálló csontú mellkasának aljához dugta a verseket és kipirult arccal, könnyed, vidám léptekkel ő is futásnak eredt a folyosón: Natasa után a pamlagosba szaladt. A vendégek kérésére a fiatalok elénekelték a „Forrás”-négyest; nagyon tetszett mindenkinek. Aztán Nyikolaj énekelt el egy nemrég tanult dalt:

Kedves éjjel, szép holdvilágon
Oly boldogító képzelem:
Van valaki e nagy világon,
Kit hozzám vonz az érzelem!
Hárfájának bűvös húrjain
Hő vágy dalát ha pengeti,
Gondolatba újra-újra int:
Jer, vár az üdv, a mennyei!
Egy-két nap csak, és itt az éden...
Ah, de azt én meg nem érem!

Még el sem énekelte az utolsó sorokat, a fiatalság máris készülődni kezdett a teremben a tánchoz, a karzaton meg dobogtak és torkukat köszörülték a zenészek.


(A könyv letölthető innen. Ha valaki esetleg átugrotta volna a szöveget, annak jelezzük, hogy a fenti versben is megemlítik a hárfát.)