Ezt a cikket Kopp Mária magatartástudományi kutató emlékének ajánljuk, aki évtizedeken át gyógyította beteg embertársait, és ma hunyt el.
Grace Kelly amerikai színésznő életének a részleteire ma már csak kevesen emlékeznek, tragikus halálának a körülményeire pedig talán még kevesebben. Ebben a cikkben azonban nem elsősorban róla vagy a hárfáról lesz szó, hanem inkább a pletykálkodásról.
Az alábbi képen Grace egy hárfával látható, a fotó A hattyú (The Swan) című 1956-os filmvígjátékból való. Az említett film – amelyben Alec Guinness volt a partnere –, számos okból is érdekes.
Egyrészt ez volt az utolsó előtti filmje, nem sokra rá ugyanis férjhez ment a monacói herceghez. 1956 így nemcsak nekünk, magyaroknak, de neki is egy fontos év volt, ha nem a legfontosabb.
Másrészt egy gyönyörű gótikus stílusú hárfa is feltűnik a filmben. Azt nem tudni, hogy vajon tudta-e használni a hangszert, de a fotón nyilván csak imitálja a játékot, hiszen kesztyűt visel.
Végül nekünk magyaroknak különösen fontos és érdekes a film, hiszen Vidor Károly rendezte, egyik forgatókönyvírója Molnár Ferenc volt, a történet Kelet-Európában játszódik, s több magyar nevű szereplő is feltűnik benne.
|
|
Grace Kelly hárfázik A hattyú c. filmben |
Grace apja többszörös olimpiai bajnok volt, aki később önerőből milliomos lett, és a politikai életben is kitüntette magát. Apjához hasonlóan ő is rendkívüli tehetséggel született. Jó néhány filmben szerepelt nagy sikerrel – például három Alfred Hitchcock-filmben –, s 1955-ben, mindössze 26 évesen megkapta az Oscar-t. Ehhez képest mégsem volt jó sajtója Magyarországon. Gyakran kárörvendtek rajta a lapok, hogy férje mellett boldogtalan, és gyermekeivel sem jó a kapcsolata.
Akik a mai elbulvárosodott környezetben nőttek fel, nyilván furcsának találják, hogy a szocializmus idején is voltak sztárpletykák. Pedig így volt, a különbség legfeljebb mennyiségi és minőségi a maihoz képest: kevesebb volt a durvaság, és nemritkán irodalmi köntösben jelent meg a pletyka.
A susmustól egyébként sem lehetne megfosztani a nagyérdeműt, még egy diktatúrában sem. Ez ugyanis elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi nemhez és létezéshez. Jellemző, hogy az antropológusok szerint már a főemlősök is pletykálnak, sőt, néha hazudnak is, hogy a csoportban kedvezőbb státuszt nyerjenek. Ezt hívják a magatartáskutatók „politizálásnak”, s valljuk be, néha a parlament tényleg hasonlatos egy csimpánzketrechez...
Az említett korban a fiatalság leginkább az Ifjúsági Magazin és a Magyar Ifjúság című lapokból jutott hozzá a szükséges pletykamennyiséghez. Mivel a gyerekeim épp mostanában ismerkednek a YouTube-on Cseh Tamással, feltétlen el kell meséljek egy idevágó történetet.
Elöljáróban annyit, hogy Bereményi Gézának 1977-ben jelent meg a Legendárium című könyve. Máig emlékszem, hogy épp a metrón utaztam, amikor az erről szóló hírt (pletykát, marketing üzenetet etc.) a Magyar Ifjúságban olvastam. Azért ragadt meg ennyire, mert Cseh nem sokkal előbb még a tanárom volt Kőbányán, az Üllői úti általános iskolában. Már a suliban is énekelt, mi több, két freskót is festett. Az egyik úttörő-, a másik indián tábort ábrázolt. Amikor 2009-ben meghalt, felhívtam az iskolát, hogy megvannak-e még a képek? Sajnos, nemcsak hogy nem voltak már meg, de azt sem tudták, hogy az ismert zenész valamikor ott tanított.
Szép és rossz emlékeket is őrzök róla, hiszen időnként vele is előfordult, hogy ideges volt, akár a többi tanár. Megjegyzem, az iskola a Bihari úti nyomortelep szélén állt, a másik oldalon a Mária Valéria telep maradéka övezte, volt tehát bőven dolga a tanároknak...
Az egyik vele kapcsolatos, talán 1975-ből való emlékemet azonban máig nem tudom a helyére tenni. Ötödikes voltam, s a balatonboglári hegyre mentünk kirándulni, és természetesen számháborúztunk is. Akkoriban nagyon szerettük az efféle játékokat, ő is híres „indián” volt. Ám alig kezdődött el a küzdelem, amikor néhányan találtunk egy meggyfát tele érett, édes gyümölccsel. Felmásztunk rá, lakmároztunk, s elégedetten gyönyörködtünk a pompás balatoni tájban. Apró, fehér háromszögek úsztak a zöld vízen, azt hiszem, akkor láttam először ezt a magyar szemnek lenyűgöző, csodás panorámát:
Ám az idillt egyszer csak az ő felháborodott kiabálása szakította meg: „Hitszegő árulók, aljas dezertőrök! Le a fáról! Ott hagytátok a csatát! Zabáltok, amíg a társaitok a vérüket adják? Sipirc, ki vagytok zárva!...”
Szóval, máig nem világos, hogy hogy nem értette meg, hogy mit láttunk és mit éreztünk ott a fa tetején, épp az az ember, aki ilyen dalt tudott írni?
Mindezt azért is fontos volt elmesélni itt, mert néhány évvel ezelőtt Geszti Péter meglehetősen lenézően nyilatkozott a régi külvárosokról. Mint mondta, a szegénység kultúrája, így a blues vagy a kemény zene mindig is távol állt tőle, a kamaszodó budai gyerektől.
Geszti valószínűleg nem tudja, hogy a hatvanas-hetvenes években a külvárosokban valóságos kis kulturális forradalom zajlott. Ennek egyik legfőbb oka az lehetett, hogy épp 1956 miatt számos kiváló tanárt száműztek ide, akik tehetségükkel és szeretetükkel elvarázsolták a gyerekeket. Innen indult – hogy a Geszti említette könnyű műfaj képviselőit említsem csak – Hofi, Som Lajos, Cserháti Zsuzsa, Deák Bill Gyula és sokan mások. Ezek az emberek példaképek is voltak, az iskolában áhítattal néztük a tablókon a fényképeiket.
Cseh Tamás mellett tehát sok más nagyon jó tanár megfordult Kőbányán. Például Makai Zsuzsa néni, aki a félig-meddig tiltott-tűrt-támogatott József Attila unokahúga volt. Máig bánom, hogy egyszer szemtelen voltam vele. Csak később olvastam, hogy azon az utolsó napon ő is ott volt Balatonszárszón a költővel, és este, mielőtt kiment sétálni, még énekeltek is. Aztán a tanárunk volt Kávai Zoltán, a Melbourne-i Olimpia egyik hőse. Ha jól emlékszem, hatodik lett egy kenus számban, és ha jól számolom, 50 évnek kellett eltelnie, mire a magyar társadalom Andy Vajnának köszönhetően megértette ennek az olimpiának a jelentőségét. S mivel nem lehet mindenkit felsorolni, utolsóként Tihanyi Károlyt említem, aki hihetetlen derűvel viselte a lövések okozta testi szenvedést és a politikai üldözést. Karcsi bácsi óriási, egy életre szóló hitet adott a tanítványainak, köztük valószínűleg a Gyűjtő-beli fegyenceknek is, akiket szintén tanított. Máskülönben egyik tanítványát Vizi E. Szilveszternek hívják...
Végül egy dolog maradt, hogy mi a pletyka? Nos, a pletyka igen sokféle lehet: érdekes, izgalmas, gonosz, szórakoztató, romboló vagy akár egyszerre mind. Szinonimái: licsi-locsi, locsi-fecsi, szóbeszéd, fecsegés, terefere, mendemonda, megszólás, híresztelés, hírhordás, pusmogás, sugdosás, súgás-búgás. A lényege pedig, hogy az agy, akár egy asszociációs gépezet, a segítségével találja meg vagy harcolja ki a helyünket a világban.