 |
| Zenekari játék Londonban |
Markovich Mónika Budapesten élő hárfaművész és tanár. A zene iránti érdeklődése már kora gyermekkorában megmutatkozott – zongorázott, és később felfedezte magának a hárfát. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Vigh Andrea tanítványaként 2010-ben szerzett kiváló minősítésű diplomát. Budapesten kívül Bécsben és Brüsszelben is tanult, majd 2012 őszéig Londonban élt. Számos nemzetközi hárfaversenyen és fesztiválon vett részt Európában, valamint világhírű hárfaművészektől tanult mesterkurzusokon. Jelenleg a dunaújvárosi Sándor Frigyes Zeneiskola hárfatanára. A tanítás mellett izgalmas, új hárfa szóló- és kamarazenei programon dolgozik, s készül a közeljövőben megrendezésre kerülő koncertjeire. A nyáron marimba-hárfa duójával – Duo Modarp – CD felvételen dolgozik. Razvaljajeva Anasztázia beszélgetett a fiatal művésszel:
— Elsőként meg szeretném kérdezni, hogy hogyan kezdtél el hárfázni?
— Mindig érdekelt a zene és már kisgyerekként is szerettem énekelni, zenélni. Talán három-négy éves lehettem, amikor kaptam egy baba-zongorát, amin hallás után szinte bármit el tudtam játszani. Később zeneiskolában tanultam zongorázni. A zongora mellett zeneirodalmat is tanultam. Ott ismertem meg Csajkovszkij Hattyúk Tava című művét, amiben gyönyörű hárfa arpeggiok és futamok vannak. Akkor döntöttem el, hogy hárfázni fogok!
 |
| Gyakorlás Belgiumban |
— Egy évet tanultál a bécsi Zeneművészeti Egyetemen (Universität für Musik und darstellende Kunst Wien). Hogyan zajlott ott az oktatás?
— Úgy kezdődött, hogy 2004-ben felvételiztem Bécsbe és a budapesti Zeneakadémiára. Mindkét helyre felvettek, így egy évet halasztottam itthon, és kinn kezdtem el felsőfokú hárfatanulmányaimat. Két hárfatanár volt, egy professzor (Prof. Adelheid Blovsky-Miller), és egy segédtanár (Andrea Hoffmann).
A professzorral ritkábban voltak óráim, hetente, kéthetente egyszer. A tanársegéddel gyakrabban. A kezdet kezdetén nagyon szigorúan foglalkoztak velem technikailag, szinte minden gyakorlásomat felügyelték!
Az első félévben nem tanulhattam előadási darabokat. Persze nem viseltem könnyedén, hisz a konzervatórium után alig vártam, hogy új, nehezebbnél nehezebb műveket tanulhassak. Maradtak az ujjgyakorlatok és etűdök. Ám megérte a rengeteg technikázás és várakozás, sikeresen megfeleltem az általuk támasztott elvárásoknak. Utólag hálás vagyok, hogy így történt, mert a bécsi hárfa technika előnyeit is beépíthettem a játékomba.
Tanszaki koncertünk kevés volt. Félévente csak egy alkalommal volt rá lehetőség, ebből az elsőn még nem játszhattam. Viszont minden pénteken voltak közös óráink, ahol mindenkinek el kellett játszania valamit abból, amit az elmúlt héten tanult. Volt, aki komoly darabokat hozott, de lehetett akár csak egy etűdöt, egy nagyobb műnek egy tételét vagy részletét is játszani. Minden hárfásnak részt kellett vennie rajta, hogy tanuljunk egymástól. Ha jól emlékszem, magamat beleszámítva 9-10 fős volt a hárfatanszak. Jórészt osztrákok, de volt egy cseh fiú és egy görög lány is. Az oktatás német nyelven folyt. Nagyon izgalmas volt zenetörténetet, hangszerismeretet és akusztikát németül tanulni!
— Milyen volt hazajönni egy év elteltével?
— Rendkívül lelkesítő volt elkezdeni a Zeneakadémiát. Szerettem ide járni, és sokat tanultam Vigh Andreától. Az biztos, hogy tanulmányaim során sehol máshol nem találkoztam ekkora hárfás élettel, mint ami évről-évre Gödöllőn zajlik. Sehol sem volt olyan sok mesterkurzus ennyire sok előadóval, mint itthon, a Zeneakadémián. Szeretném megemlíteni Farkas Gábort is, akinél zongorázni tanultam. Hatalmas tudású művész! Az órákon bármit eljátszott, és hihetetlen zenei összefüggésekre hívta fel a figyelmemet.
— A 2009/2010-es tanévben Erasmus ösztöndíjjal a brüsszeli Királyi Konzervatóriumban (Koninklijk Conservatorium Brussel) tanultál Jana Bouškovánál. Ott milyen tapasztalataid voltak az iskolával, az oktatási rendszerrel kapcsolatban?
— A brüsszeli akadémia érdekes intézmény. Az épület két szárnyból, az intézmény két részből áll, egy flamand (holland) és egy vallon (francia) részből. A kettő gyakorlatilag külön-külön létezik, nincs közöttük átjárás. Ez a kettősség sok mindenre jellemző Belgiumban. Ami a hárfatanítást illeti: két különböző tanár van a francia (Annie Lavoisier) és a belga (Jana Boušková) iskolában. A belga részen flamandul és angolul, a másik részen csak franciául folyik az oktatás.
Nagyon örültem, hogy Janához járhattam – fantasztikus hárfás! Magas elvárásai vannak a növendékeivel szemben, és ebből fakadóan igen jó, magas szintű az osztálya. Minden óra olyan volt, mint egy mesterkurzus. Koncertszerű állapotban kellett hozni a darabokat, és arról szó sem lehetett, hogy bogarásszuk a hangokat. Ha valakinek valamilyen technikai vagy ujjrend problémája volt, abban természetesen segített Jana – sőt, fantasztikus technikai fogásokat mutatott –, de az elvárás az volt, hogy úgy kellett tudni a darabokat, mintha koncerten játszaná az ember.
Ha valaki Jana Bouškovához megy tanulni, általában tisztában van vele, hogy mire vállalkozik. A hárfatanszak elég népes – 10 fő körüli – és nemzetközi. Rajtam kívül voltak olasz, cseh, szlovén, walesi, francia és belga lányok. A légkör nagyon inspiráló és pozitív volt. Segítettük egymást, amiben tudtuk, bár az egészséges versenyszellem működött. 2010-ben négyen is indultunk azonos kategóriában egy hárfaversenyen Walesben.
Ha most megnézem, hogy mi lett azokkal a hárfásokkal, akik velem egy időben tanultak ott, azt látom, hogy mindenki sikereket ért és ér el. Jelenleg is élvonalbeli hárfások, és nemzetközi versenyek győztesei tanulnak Brüsszelben.
— És milyenek voltak a kamaraóráid? Ki tartotta őket?
 |
| Tanszaki koncert |
— Kamaraórára a brüsszeli ütőtanárhoz, Gert Francois-hoz jártam. Mindenki maga választotta ki, hogy milyen hangszerrel akar kamarázni, és ennek megfelelően lehetett jelentkezni a tanárokhoz. Hárfa-marimba duónkkal egyértelmű választás volt Gert. Nála tanultuk többek között Pócs Katalin Maracanga című darabját. Gert fantasztikus zenész. Úgy timpanizik, hogy az ember álla leesik, s villámgyorsan, tisztán hangol, eszméletlenül precíz. A tanítványai is elképesztőek! Rengeteg kortárs zenét, érdekesebbnél érdekesebb darabokat és sok kamarát játszanak.
Brüsszel után, budapesti tanulmányaim befejezésével beadtam a jelentkezésemet Londonban a Royal College of Music-ra, ahová Ieuan Jones fel is vett. Végül hivatalosan nem folytattam tovább tanulmányaimat, de Ieuannál kamarazenét tanultunk marimba-hárfa duónkkal.
— 2010-ben hazajöttél Brüsszelből és diplomáztál, majd ezután Londonba költöztél, ahol sokakat tanítottál magánúton. Milyen tapasztalatokat szereztél hárfa-magántanárként?
— Londonban teljesen elterjedt és elfogadott dolog, hogy felnőtt-, vagy akár idősebb korban is elkezdenek zenét tanulni az emberek a saját kedvtelésükre. Volt pl. egy idős ír hölgy, akit hárfázni tanítottam. Stewardessként dolgozott, és csak a nyugdíjas éveiben fért az idejébe, hogy hárfázni tanuljon, bár mindig szeretett volna!
Számos tanítványom volt, persze leginkább gyerekek, akik vagy eljöttek hozzám házhoz, vagy én utaztam hozzájuk. Londonban az utazásra legalább napi három órám ment el. Ennyi metrózás ott teljesen normális. Az emberek közben olvasnak, zenét hallgatnak. Én is rengeteg könyvet olvastam el, legalább jól telt az időm! Szerintem az is ösztönzőleg hat az olvasásra, hogy nincsen térerő a metróban, ezért az emberek nem tudnak telefonálgatni, vagyis marad az olvasás.
Nagyon szerettem Londonban azt is, hogy hihetetlenül sokszínű, nemzetközi város, a lakossága körülbelül akkora, mint egész Magyarországé! Mindenki beszél a saját anyanyelvén is, és ez természetes. Itthon, ha valaki idegen nyelven szólal meg egy tömegközlekedési eszközön, az emberek még mindig furcsán néznek rá. Ez Londonban nem fordulhat elő. A magántanítványaim között voltak angolok, írek, skótok, olaszok, németek, izraeliek, indiaiak, mexikóiak, ázsiaiak, sőt magyarok is.
— Hogyan jutnak hangszerhez, hol gyakorolnak azok, akik magánúton kezdenek hárfát tanulni?
— A nyugdíjas ír hölgy tanítványom egy barátnőjétől bérelte a hárfát. De volt olyan növendékem, aki csak annyit hárfázott, amennyit nálam volt órán. Hetente egyszer, és ez neki elég volt, tudott fejlődni a maga tempójában. Persze vannak olyanok, akik vesznek, vagy még inkább lízingelnek hárfát. Erre Londonban például a Holywell Music hangszerboltban van lehetőség. Ez egy jópofa hárfás bolt, hangszereket, húrokat, kottákat árulnak. Van egy kis színpaduk is, ahol hárfás koncerteket, mesterkurzusokat szoktak rendezni. A hárfásoknak általában ingyenes a belépés, csak regisztrálni kell.
De a tanulók többsége inkább a Clive Morley Harps-tól szerzi be a hangszereket. Ők maguk is készítenek hárfákat Elysian Harps néven, illetve Aoyama és Dusty Strings hárfákat forgalmaznak. Ez utóbbiakat bérelték a legtöbben a tanítványaim közül, kiváló minőségű hangszerek!
 |
| Londoni hangszerbemutató |
— Tehát Londonban sokan tanulnak magánúton zenélni. Van-e bármiféle követelmény-, illetve vizsgarendszer, amely szintfelmérésre alkalmas?
— Igen, van! Nincsenek zeneiskolák, de vizsgaközpontok vannak. Kétféle vizsgarendszer van: az ABRSM (Associated Board of the Royal Schools of Music) és a Trinity-Guildhall. Ahogy a nevük mutatja, ezek a négy londoni zeneakadémia által meghatározott és kidolgozott rendszerek. Ha valaki hobbiból hárfázik és vizsgázni szeretne, akkor fel tud készülni a szintjének megfelelő vizsgára, és egy vizsgaközpontban megszerezheti a bizonyítványát. Egyébként elég jól van felépítve a követelményrendszer, a 8. osztály végére egy végzős konzis szintre lehet eljutni.
— Hogy néz ki egy ilyen vizsga?
— Az ABRSM vizsga egy szolfézs-zeneelmélet és egy hangszeres részből áll. A hangszeres vizsgán kell játszani skálát, három különböző darabot, valamint van lapról olvasás is. A három darabot az A-B-C listákból kell kiválasztani. Minden kategóriában fel van sorolva 5-6 mű, amik közül szabadon ki kell választani egyet. Így jön össze a három.
— Tudsz-e valamit mesélni a londoni akadémiák hárfás felvételi követelményeiről? És ehhez képest milyen a felvételi a brüsszelire, illetve a bécsire?
— A felvételi követelmények nyugaton mindenhol nagyjából hasonló szintűek, az interneten, az iskolák honlapján általában megtalálhatóak.
— Milyenek a koncert látogatási szokások? Sokan járnak klasszikus zenei koncertre?
 |
| Szegedi koncert |
— Londonban ezernyi koncertterem van, s legtöbbször teltházzal működnek. Amit nagyon hiányoltam, az egy olyan ingyenes újság, ami összefoglalja a heti-havi koncerteket. Mint például itthon a Koncertkalendárium vagy a Pesti Est. Kint ez úgy működik, hogy az emberek „elkötelezik” magukat egy-egy koncertterem mellett, feliratkoznak a levelezési listájára, majd az e-mailen vagy hagyományos postai úton kiküldött hírlevelekből megismerik az aktuális koncertkínálatot, s ez alapján vásárolnak jegyet és hallgatnak zenét.
Mivel London óriási, ezért az emberek sokszor azt a koncertet részesítik előnyben, amelynek helyszíne közelebb esik a lakhelyükhöz, illetve ha van kedvenc koncerttermük, akkor odajárnak. Tapasztalatom szerint a külső kerületekben lakók ritkábban járnak koncertre, hiszen a koncertek többsége dél-, illetve közép-londoni helyszíneken zajlik. Bár a tömegközlekedés megfelelő, akár hajnali kettőkor is kényelmesen haza lehet jutni.
— Ezt főleg szimfonikus zenei koncertekre érted?
— Igen.
— De mi a helyzet a szóló- és kamarazenei koncertekkel?
— Van egy nagyon jó hely, a Kings Place. Ez egy olyan koncertterem, amely inkább szóló- és kamarakoncertekkel foglalkozik. Kicsit hasonló a MÜPA-hoz, mert egy épületen belül van koncertterem, múzeum és kiállítóterem. Azokon a koncerteken, amelyeken ott voltam, legtöbbször teltház volt.
Heinz Holliger koncertjén például, amelyen a saját műveit vezényelte és Ursula Holliger hárfázott, szintén sokan voltak. A közönségcsalogatás része, hogy ha interneten keresztül veszi meg valaki a jegyét, akkor 10% kedvezményt kap. Meg vannak diákkedvezmények is.
 |
| Londonban |
— Voltál hárfás szólóesteken? Ezek mennyire népszerűek?
— Igen, például tavaly nyáron ott voltam Xavier de Maistre koncertjén a Wigmore Hallban. 2011 őszén pedig Maria Krushevskaya adott koncertet a Southbank Centerben. Ezen óriási tömeg volt, London egész hárfás társadalma képviseltette magát! Nagyon nagy volt az érdeklődés, mindenütt hárfások voltak: a terem előtti folyosón lépten-nyomon valamilyen hárfás hírességbe botlottam.
Catrin Finch, Skaila Kanga, Elinor Bennett, Ieuan Jones és mindenki arra volt kíváncsi, hogy mit tud ez a nagy orosz hárfás sztár. Nagyon jól sikerült a koncertje, helyt állt a szigorú szakmai közönség előtt!
Sokszor megfordultam a Trinity College hárfás eseményein is. Mesterkurzusokon, amelyeket különböző nagy hárfás hírességek adtak. Például Marie-Pierre Langlamet, Sylvain Blassel, Willy Postma. És koncerteken, melyeket a Trinity College hárfatanára, Gabriella Dall'Olio szervez.
A Trinity nagyon népszerű hely lett Gabriella munkájának köszönhetően. Egész jó osztálya van, legalább két-három tanszaki koncerttel havonta, amelyeken hallható, hogy hatalmas repertoárt tartanak kézben. Növendékei rendszeresen készülnek a legnagyobb hárfaversenyekre (például a legutóbbi izraeli versenyre is), rendszeresen nyernek angol díjakat, ösztöndíjakat, támogatásokat. Gabriella bájos, kedves ember, irtó jó humorérzéke van, mindig a társaság középpontjában áll. Voltam nála magánórán is, és mindig jól éreztem magam. De voltam mesterkurzuson a Royal Collegeban és a Guildhall Schoolban is.
— Ezeken a hárfás eseményeken a közönség főleg hárfásokból állt?
— A mesterkurzusokon főleg a szakma képviseltette magát. Egyébként teljesen nyitottak, hallgatóként bárki beülhet, az aktív résztvevők azonban általában az iskola növendékei. Egy dolgot még megemlítenék a londoni zeneművészeti egyetemekkel kapcsolatban: mind a négy intézményben több professzor és tanár tanít hárfát (akár 3-4 vagy még több)! Illetve a hárfázáson belül lehet kicsit szakosodni is - lehet fókuszálni kortárs zenére, régi zenére vagy zenekari hárfázásra is.
 |
| Duo Modarp |
— Milyen volt a koncertélet Belgiumban? Milyen koncerteken voltál?
— Belgiumban Hollandiához hasonló szintű intenzív hárfás élet zajlik. Gyakran vannak koncertek, kurzusok. Brüsszelben tanultam, de Antwerpenben éltünk, ezért gyakran jártunk itt is koncertekre. Az ottani zeneakadémiának van egy nagyon jó akusztikájú koncertterme, ahol hallottunk például egy izgalmas Peter Maxwell Davies koncertet, aki saját műveit vezényelte. Brüsszelben leginkább az iskolám szervezte eseményekre mentünk. Szuper jó volt az ütő tanszaki koncert, és természetesen ott voltak a hárfa tanszaki koncertjeink is. Belgium kicsi ország. Amennyi időbe telt Londonban a külvárosból bejutni a belvárosba metróval, annyi idő alatt már Antwerpenből Brüsszelbe tud vonatozni az ember. Mechelenben van egy nagyon jó hárfás bolt (Viegas Harp). Egyszer voltam ott Isabelle Perrin mesterkurzusán, ahol az egész belga hárfás társadalom képviseltette magát. Nagyon jó volt az a kurzus.
Kiemelném, hogy Belgiumban szinte minden városban (!) van hárfás bolt, legalábbis Antwerpenben, Mechelenben és Brüsszelben, ahol magam is jártam. Ha elszakad egy húr és épp nincs a készletben, akkor semmi gond, már aznap meg lehetett oldani a problémát. Természetesen hárfakottákat és CD-ket is lehet kapni. Ezt hiányolom Magyarországon, gyakorlatilag egy bolt létezéséről tudok Budapesten.
— Éltél egy évet Belgiumban, két évet Angliában, és most újra itthon vagy. Változott benned valami a sok külföldi tapasztalat, utazás hatására?
— Magyarországon a zeneoktatás jól szervezett. Még mindazok a nehézségek ellenére is, amelyekről nap mint nap hallunk az utóbbi időben. Például arról, hogy a zeneiskolák küszködnek a fenntarthatóságukkal. De Kodály és Bartók munkájának eredménye még mindig él és működik, bárki bármit mondjon. Összehasonlítva például Londonnal; ott nincs ilyen kiépített zeneiskolai rendszer, hogy minden kerületnek megvan a maga zeneiskolája. Jobb esetben az általános iskolák foglalkoztatnak zenetanárokat (délelőtt vagy kora délután tanítanak), akik a népszerűbb hangszereket tanítják.
A hárfa elég ritka, sajnos. Ha egy szülő szeretné, hogy a gyereke kicsit komolyabban tanuljon zenélni, akkor vagy magántanárt fogad, vagy a gyermek megpróbál bekerülni a négy (!) zeneművészeti egyetem vagy főiskola egyikébe (Royal College-, Royal Academy-, Guildhall School- és Trinity College of Music). Feltéve, hogy elég tehetséges hozzá, és sikeresen felvételizik. Ezek mind komoly, professzionális zenészeket képző intézmények. Aki 8-10 évesen odajár, az minden valószínűséggel zenei pályára készül (hasonló, mint itthon a Zeneakadémián az Előkészítő Tagozat). Ezeken kívül van még a Purcell School of Music, ami olyan, mintha egy zenei általános iskola és konzi lenne egybeolvasztva. De ebből ez az egy van egész Londonban.
Ha valaki hobbiból szeretne zenét tanulni, akkor korlátozottak a lehetőségei, és ezért választják a legtöbben a magántanárt. Sajnos ezt nem mindenki tudja megengedni magának.
 |
| Londonban |
Magyarországon szerintem jobb a helyzet, mert sokkal elérhetőbb a zenetanulás a zeneiskoláknak köszönhetően. Igaz, a tanárokat anyagilag kevésbé becsülik meg. Itthon a gyerekek olyan alapot kapnak a zeneiskolában, amely egész életükben elkíséri őket, akár profi zenészek lesznek, akár más szakmát választanak. Visszatérve, hogy válaszoljak a kérdésre, egészen biztos, hogy sok minden változott bennem a külföldi tapasztalatok hatására, rendkívül sok új, izgalmas dologgal, kultúrával, zenei hozzáállással ismerkedtem meg. A zene univerzális, mégis mindenhol egy kicsit másképp csinálják, és ebbe sikerült egy kis betekintést nyernem.
— Élményként melyik volt a meghatározóbb: a brüsszeli vagy a londoni állomás az életedben?
— Mindkettő másként volt meghatározó. Brüsszelben még tanultam, diák voltam, egyértelműen meghatározó volt Jana Boušková tanítványának lenni. Londonban már önállóan dolgozó, diplomás hárfásként éltem, és így az ember egészen másként értékeli a dolgokat. Itt több volt a történés, már csak a város méreteiből adódóan is. Viszont a belgák nagyon közvetlen, barátságos emberek.
— A külföldi tapasztalatok lezárásaként beszélnél kicsit a saját hárfa koncertjeidről is?
— A diplomám utáni professzionális hárfás életemet Londonban kezdtem, ahol a tanítás mellett számos (jegyeladásos) koncerten és rendezvényen játszottam szólistaként, kamarazenészként és alkalmanként zenekarokkal is. Kiemelném néhány hárfa szóló és hárfa-marimba duó koncertünket a következő helyszíneken: játszottunk pl. a London belvárosában lévő, híresen jó akusztikájú St. Sepulchre templomban (a zenészek templomának is nevezik), egy kevésbé hagyományos „Alien Nation” nevű kiállítás és irodalmi felolvasóest megnyitóján, valamint a legszebb Monet festmények társaságában a National Gallery francia impresszionizmus nevű termében, mely a Trafalgar Square-en található. Zenekari koncertélményeim között is voltak izgalmasak – egyszer szinte az egész China Town sétáló utcáján végig cipeltük a hárfámat, mert egy rendőr nem engedte, hogy a taxinkkal közvetlenül a helyszín előtt parkoljunk le.
— Miért jöttetek haza Londonból?
— London tele van professzionális zenészekkel, akiknek a lehetőségeit a válság alaposan beszűkítette. Ott sincs kolbászból a kerítés! Azt láttam, hogy egy-két kivételtől eltekintve a nagy sztárok, így a hárfaművészek sem tudnak könnyedén megélni, senki sem csak tanít vagy csak koncertezik. Sőt, általában minden hárfaművész tanít, szólózik és zenekarozik is (pl.Karen Vaughan a Royal Academy of Music hárfa professzora és a London Symphony Orchestra hárfása is egyben).
És ott ez természetes! Rengetegen állnak sorba mindenféle zenei állásért. De Európában sincs másképp, így nagyon örültem neki, amikor felvetődött a lehetősége annak, hogy itthon egy zeneiskolánál taníthatnék.
— Amióta hazajöttél (2012 őszén) a Dunaújvárosi Sándor Frigyes Zeneiskola hárfatanára vagy. Hogy érzed magad ott? Hány növendéked van? Mik a tapasztalataid fiatal tanárként?
— Igazán örültem, hogy amikor hazaköltöztünk, adódott a tanítási lehetőség Dunaújvárosban. Mivel Budapesten lakom, ezért az utazás sok időt elvesz. Másfél óra oda, másfél óra vissza, akárcsak, mint Londonban (nevet). Mivel az elmúlt tanévben óraadó tanárként mindössze öt növendékem volt, s csak heti egyszer kellett utaznom, ezért abszolút vállalható volt az ingázás.
A tanév során a zeneiskola rendezésében számos eseményen vettek részt és játszottak a tanítványaim. Büszke vagyok rá, hogy egyikük bronz díjat nyert egy megyei kamarazenei versenyen. Az év végén sokan jöttek felvételizni, úgyhogy a következő tanévtől (2013/2014) már félállásom lesz tizenegy tanítvánnyal!
 |
| Dunaújvárosi hárfaiskola |
— Hogyan viszonyulsz a tanításhoz? Mit jelent számodra a tanítás?
— Szívesen tanítok, szeretek tanítani. Mivel ennyi helyen megfordultam és sok nagyszerű hárfástól tanulhattam, szeretném átadni a tapasztalatot és tudást, amit szereztem.
Londonhoz hasonlóan itthon is tartottam bemutatókoncerteket, pl. a MÜPÁ-ban és iskoláknál. Szeretném megmutatni az embereknek, hogy a hárfa egy csodálatos hangszer, és egyáltalán nem nehezebb megtanulni játszani rajta, mint zongorán. Itthon, bár nagyon jó a zeneiskolai rendszer, de biztosan vannak emberek, akik kimaradnak/kimaradtak belőle. Ezért szeretnék itthon is magántanítványokkal is foglalkozni.
— Mely zenei korszakok állnak hozzád közelebb?
— Nem zárkózom el semmitől, de talán továbbra is a barokk és a kortárs (20-21. századi) zene áll hozzám a legközelebb.
— Változott-e ez a preferenciád mondjuk az utóbbi 10 évben?
— Igazából csak egy zenei korszak van, amit sosem kedveltem igazán, ez a nagy romantika korabeli Parish-Alvars- és Godefroid-típusú hárfazenék. Bár ezek között is vannak darabok, amiket ma már jobban tudok értékelni, de az a meglátásom, hogy abban a korban a hárfás zeneszerzők nagy része a technikai lehetőségek bővítésével volt elfoglalva, és kevésbé a zenével.
Természetesen erre is szükség volt a maga idejében, hogy tovább tudjon fejlődni a hárfairodalom. De a 10 évvel ezelőtti önmagamhoz képest mára igencsak megszerettem Debussy és Ravel mellett Fauré zenéjét is!
— Van-e olyan személy, legyen zenész vagy bárki, aki nagy hatást gyakorolt rád?
— Nagyon szeretem Schiff Andrást! Nagyra értékelem mint zenészt, szerintem fantasztikusan játszik szinte mindent. A kedvencem, ahogyan barokk zenét ad elő! Amikor konzis voltam, nagyon szerettem Jacqueline du Prét (angol csellista).
Mielőtt eltökéltem volna, hogy hárfás leszek, komolyan foglalkoztam a képzőművészetekkel, például szobrászattal, grafikával. Imádtam Matisse-t, és később Picassót. Volt egy kedves rajztanárnőm, akitől rengeteget tanultam, és azt hiszem, ő keltette fel a figyelmem a francia impresszionista korszak iránt! Ebből a korból gyakorlatilag bárkit – festőt, zeneszerzőt – említhetnék, mint számomra érdekes és inspiráló művészt.
— Mikor és hol lesz a következő koncerted?
— Londonból hazaköltözve nem álltunk le a koncertezéssel, sőt! Duo Modarp nevű formációnkkal számos koncertet adtunk idén tavasszal. Budapesten a Hátsó Kapuban, Szegeden a Tavaszi Hárfa Napokon, majd szintén Budapesten a Rózsavölgyi Szalonban, a Nádor Teremben és a Fészek Művészklubban. Marimba-hárfa duónkat 2007-ben alapítottuk, és azóta célunk, hogy ezt a két kevéssé ismert hangszert szélesebb közönséggel ismertessük meg, valamint hogy a repertoárját bővítsük.
A világ számos pontjáról sok zeneszerzővel ismerkedtünk meg, jelenleg is írnak számunkra új műveket. Legközelebb ősszel lesznek megint koncertjeink, ezekről és a hamarosan megjelnő CD-nkről bővebben honlapunkon (www.monikamarkovich.com) és a Facebook-oldalunkon (https://www.facebook.com/DuoModarp) lehet majd tájékozódni.
— Köszönjük az interjút!
Mónika szívesen ad magán-hárfaórákat Budapesten. Előadóművészi és tanári képesítéssel (MA), valamint széleskörű tanítási tapasztalattal rendelkezik.