Az utóbbi néhány hónapban több cikket is szenteltünk a rövid életű, de különösen szeretetreméltó Lieder Friderikának, aki a XIX. század közepén élt német származású hárfásunk volt.
Most a véletlen egy igen érdekes felfedezéshez segített minket, mert nagyon úgy néz ki, hogy egy Giergl Henrik nevű üvegműves belé szerelmesedett egy koncerten, és ezt önéletrajzában meg is írta. Ki-ki döntse el, hogy vajon tényleg Friderikáról esik-e szó a feljegyzésben.
 |
| Lieder junior Egy ifjú hölgy portréja, sötét hajjal Akvarell, papír 23 x 17 cm 1847 |
„1851. január 13.
Tegnap óta macskajajos vagyok, éspedig szellemileg. Ma semmire sem vagyok képes, semmire sem tudok gondolni, mert egyetlen fölösleges szabad gondolatom sincs. Minden gondolatom szüntelen szívemnek tárgya közül forog. Úgy járok-kelek, mint a vak, aki semmit sem lát – csak őt – ideálomat, istennőmet, akiért rajongok. – Hihetetlen, de mégis igaz!!! Arra a kérdésre, hogy ki is ő, unokanővérem megint csak azt válaszolná: „Hát a szép Fritzi, nem látják, hogy hogy elpirult!” Ez a kedves Egérke!
Tegnap este a hangversenyen láttam őt, és hallottam, amint a hárfán játszott. Úgy tűnt nekem, mint égi látomás, mint gyengéd, éteri lény, mint egy angyal, aki előtt a legmegátalkodottabb bűnös is térdre borul és könnyeiben olvad fel. – Lehetséges, hogy megjelenése csak egyedül rám tesz ilyen hatást, de majdnem elnyeltem szememmel és kannibálisan jól éreztem magamat.
Ezt a hangversenyt az aradi és olmützi magyar foglyok javára rendezték az arisztokraták, csupán műkedvelő szereplőkkel. Bár más szép darabokat is előadtak, dalokat és zongoradarabokat stb., semmi sem érdekelt annyira, mint az ő hárfajátéka, csupa fül voltam, elfelejtettem az egész világot és mindent, ami körülöttem volt, és csak az édes harmonikus hangokra figyeltem. Fehér atlaszruhában volt, egyszerűen fésült hajában természetes kaméliával, amely mégis irigyen tekintett le druszájára, amelyik sokkal szerencsésebben a kebléhez simult és ott hintázva emelkedett és süllyedt. — Legkedvesebb volt nékem kis lábait figyelni, amelyek mint két kis fehér egér minden taktusban előbújtak ruhája alól, hogy a pedált nyomják.
Mily boldog voltam, mikor ígéretem szerint, hogy ezért a hangversenyjegyért elmegyek hozzá, megtartottam szavamat, és ezért a múlt héten felkerestem. Barátom, Menner és én voltunk a sors által kiválasztottak, akik az ő kezéből jegyet kaphattak. A francia darab „Les fleurs animées”2 egészen híven fejezte ki hangulatomat, mintha nekem választotta volna, az összes virágot, nefelejcset, rózsát, liliomot, ibolyát, s így tovább, rá vonatkoztathattam.
A hangverseny után, hogy elkerüljem a tolongást az egyetlen kijárati ajtónál, a teremmel szomszédos szobába siettem, ahol az arisztokratikus nemesség és sok törzstiszt gyülekezett, és itt ismét abban a gyönyörűségben volt részem, hogy vele néhány szót válthattam, hogy ő volt az est királynője, hogy sohasem hittem, hogy a hárfa ilyen csodálatos hangszer, hogy ő egészen remekül játszott stb. Az lett volna a legjobb, ha itt azt mondtam volna, hogy abban a pillanatban, mikor a hárfa húrja lepattant (ami valóban meg is történt), a szívem húrja is megszakadt – de sajnos! a jó gondolatok mindig későn jönnek.
Ő kitűnő hangulatban volt és nagyon izgatott, kedves kis arca ragyogott, mint a napsugár; úgy tűnt, hogy kissé felüdült, mielőtt hazaindult férjével.
És otthon, mint később unokanővéremtől hallottam, unalmában Monte Christo-t olvasta. Rövidesen ezek után elhagyta a férje, aki érzéketlen tirannus volt! Egy ilyen est után, amikor megjelenését tapsvihar kísérte, amikor mindenki neki hódolt, minden fül úgy szívta be a legcsodálatosabb hangokat, mint édes nektárt, és minden, ami még lelkében élt – a ragyogóan kivilágított terem, tele az elragadtatott hallgatósággal, akikre isteni játéka varázslatosan hatott; – egy ilyen este után hazatérve, azzal a lelkesítő tudattal hogy tetszett a játéka, és örömtől sugárzó arccal, szívdobogva szalad fel a lépcsőn, átrepül szobáján, és azután magányosan és elhagyottan leül a szófára és Monte Christo-t olvassa!!! Ez rettenetes!!!
Elképzelem lelki szememmel, hogy egy részt átolvasva újra elölről kezdi, de mintha nem értené, azután félreteszi a könyvet, és egy ideig maga elé, a szoba sötét sarkába, vagy a fénybe bámul. Később a könyvet újra kézbe veszi, majd felugrik és fel-alá járkál. Nem képes olvasni! — Úgy képzelem, ez a könyv ebben a pillanatban annyira érdekelhette őt, mint engem egy hölgyek számára írott horgolóiskola, vagy a pesti szakácskönyv.
Óh ha enyém volnál!
Drága kincsem volnál! stb.”
Úgy tűnik, egy napnál nem tartott tovább a szerelem, legalábbis többet nem említi a hárfást Giergl.
Egyébként igazságtalan Friderika férjével, már ha tényleg róluk van szó: Orzovenszky akkoriban szabadult várfogságból, amit a szabadságharcban való részvétele miatt szenvedett el. Továbbá nyárra meghívták Balatonfüredre orvosnak, ahol elévülhetetlen érdemeket szerzett a kórház fejlesztése terén, és ennek máig hatók a következményei. A házaspárnak ezen felül két pici gyermeke volt, így az sem valószínű, hogy az asszony, magányát enyhítendő, börtönregényeket olvasott volna naphosszat.
A könyvben később találtunk több utalást Friderikára, tehát bizonyos, hogy hárfásunkról van szó. A keresést az nehezítette, hogy Orsovensky Fritzi, illetve Egérke néven emlegeti Giergl. Egy rendkívül bájosan megírt részben arról számol be, hogy levelet kapott egyik unokatestvérétől, akinek szintén Egérke volt a beceneve. Ebben a következő tréfás versikét küldte a rokon Friderika nevében a hős szerelmesnek:
„Én vagyok a Fritzi,
Ne légy olyan heves,
Mert kifut a leves.”
Valahogy most már nem csodálkozunk, hogy olyan hirtelen csitult el a lángoló szerelem.