2018. május 11., péntek

Sereghy Lajos: A hárfa történetéből

Ismét egy régi írás következik a hárfa történetéből. A cikk A Zene című folyóirat 1928. évi 12. számában jelent meg. Szerzőjéről sajnos nem sikerült sokat megtudni, így azt sem, hogy mi irányította a figyelmét a hárfára.

A hárfa történetéből

Írta:
Sereghy Lajos.


Az egyszerű ajaksípon, mint a mai fuvola ősalakján kívül a hárfa az egyedüli hangszer, amelynek eredetét a bibliai idők misztikus homálya takarja. Igaz, hogy alakja az idők folyamán sokszor és jelentékenyen változott, lényegileg azonban mindig megmaradt ugyanannak az ujjal pengetett húros hangszernek, amelyen a skála minden egyes hangja számára külön húr szolgál.

Az ókorban kisebb méretű hárfákat készítettek, sőt egyes keleti népek teljesen megváltoztatták alakját és inkább citerához hasonlóan kevesebb, 6-8 húrt szereltek hangszerükre. Az arabok már nyakkal és fogólappal ellátott hangszereket pengettek s ezeket al Ud-nak nevezték; ebből származott a későbbi lant, amelyen legfeljebb 14 húr volt s amelyen a különböző magasságú hangokat már ujjfogásokkal kellett előállítani.

A középkorban valamennyi „művelt“ nemzet hárfát használt és különösen Angliában nagyon elterjedt volt az ú. n. cimbriai hárfa. Erre vonatkozóan Stephens angol író (1876) „The literature of the Kymry“ című művében a következő feljegyzésre méltó dolgokat mondja el:

Walesben, a IX. századtól kezdve a kymri nép lakott, amelynek kiváló tehetségű fiai alapították meg az angol bárd-intézményt. A bárdoknak három fő kötelességük volt: a tudományok művelése, az erkölcsök megvédése és a kiválóságok dicsérete a költészet és zene segítségével. Nemcsak a bárdoknak, hanem minden valamire való walesi úri családnak kedvenc hangszere a hárfa volt (kymri nyelven tclyn, később harp). A hárfa „éjjel-nappal hangzott, mint a fülemüle a bokorban“. A szegényebb néposztályok tagjai néhol ősrégi citera (cruth) hangjai mellett is szórakoztak, sőt kisebb falvakban ismertek egy dudaformájú hangszert (pibau) is, amely Írországból került Walesbe; — ezek nem voltak népszerűek. A hárfajátékban való ügyességet mindenütt bármely más tudománynál és művészetnél többre becsülték.

Zichy Mihály: Illusztráció A Walesi bárdokhoz (1895-1898)


Wales királya 1100-ban összehívta törzsének bárdjait és zenészeit s ezekkel együtt megállapította a zene 24 szabályát. Törvénybe foglalták, hogy ének és hárfa tanítására csak az a bárd vállalkozhat, aki hosszas tanulmányok után a mesterdalnoki címet megszerezte. Ugyanekkor kimondták azt is, hogy zenészt halálra ítélni nem szabad s hogy walesi polgár lakásában kardot, könyvet és hárfát még a bíróságnak sincs joga lefoglalni.

Stephens munkájában megemlékezik Giraldus Cambrensio-ról, aki 1204-ben a kereszteshadjárat ügyében beutazta Walest és tapasztalatait írásba foglalta. Giraldus följegyzéseiben a walesiek hárfaművészetéről így ír:

„Hangszerük lágysága behízelgő és elragadó a fülnek. Változataik gyorsak, gyöngédek. Csodálatos az az ügyességük, amellyel az összhangzatlanságból hirtelen a legkedvesebb összhangot varázsolják elő. Bámulatos, hogy gyors játéknál sem tévesztik el a zenei mértéket és az ütemet. Művészetüket lágyság és a ritmusok gyors változásai jellemzik. Mindig b-mollban kezdik s ugyanezzel az akkorddal fejezik is be dallamaikat. A bevezetésben vidáman pengetik a középfekvésű hangokat, darabjaik azonban mindig a mély hangok közé szőtt magasabb hangok lágy kvintjeinek és kvartjainak gyöngéd melankóliájában végződnek.“

Stephens és Giraldus Cambrensio magasztaló soraihoz hasonló följegyzések olvashatók Walter német író „Das alte Wales“ (Bonn, 1859) című munkájában, aki Kohl nevű XIV. századbeli író úti jegyzeteit teszi közzé. Kohl egy helyütt azt írja, hogy „nem tudott eléggé betelni a gyönyörűségtől, ha Walesben hárfajátékosokat hallgathatott“.

„Egy fiatalember“ — írja Kohl — „olyan kimondhatatlan élvezetet szerzett játékával, amelyet soha életemben nem tudnék elfelejteni. Kitűnően játszott. Hárfájának három sor húrja volt egymás mellett, mint minden walesi hárfának. Balkezével a baloldali-, jobbkezével a jobboldali húrsoron játszott. Csodálatos volt ügyessége, amikor a középső húrsort szólaltatta meg ; ezt ugyanis csak a szélső húrok hézagai közé nyúlva érhette el. A középső húrsort egyébként csupán ünnepi daraboknál használták. Közönséges művek játszásánál e húrok egyáltalán nem voltak megfeszítve.“

E történelmi hitelességű adatok olvasása után az ember önkéntelenül gondolkodóba esik, hogy vajjon tárgyilagos-e a „modern zenei nagyságoknak“ az a lesújtó kritikája, amellyel nemcsak a középkori zene esztétikai és technikai fejlettségét tartja primitívnek, hanem még az ötven év előtti zenét is gúnyos mosollyal, kézlegyintéssel szokta „elintézni“.

És most térjünk vissza az angol íróhoz. Stephens egy helyütt kijelenti, hogy hajlandó hitelt adni azoknak, akik azt állítják, hogy Walesben már Arezzoi Guido (szül. 995.) előtt ismerték az ellenpont fogalmát. Giraldus Cambrensio ismertetett kijelentései után nem lehet kétséges, hogy már a XII. században is írtak kétszólamú zenedarabokat. Mindenesetre nagy kár, hogy a híres walesi bárdok és mesterdalnokok zeneművészetéről nem maradt fenn semmiféle hangjegyes pozitív adat és így lehetetlen rekonstruálni azokat a dallamokat, amelyek egykoron hallgatóikat annyira elragadták.

Annak bizonyítására, hogy a walesiek mennyire rajongtak a hárfáért és az énekért, álljon itt egy több, mint hétszáz esztendős dal szó szerinti magyar fordításban:

Az igazi férfi becsüli a hárfát
És szereti a dalt, az éneket,
Becsüli azt, amit boldog hónukban
Az angyalok is megbecsülnek.

Aki gyűlöli a zenét és a melódiát,
Annak szívében nincsen szeretet,
Annak élete nem lehet egyéb, mint
Ég és föld iránt való gyűlölet.