Reviczky Gyula (Vitkóc, 1855. április 9. – Budapest, 1889. július 11.) az 1870-es évektől kialakuló modern, nagyvárosi magyar líra előfutára, egyszersmind kiemelkedő alakja volt. Különös világnézetében a pozitivista determinizmus, a kereszténység és Schopenhauer eszméi ötvöződtek. Úgy vélte, hogy a világ nyomorán nem lehet változtatni, a szenvedésen csak a részvét, a megbocsájtás és a belátó humor enyhíthet. A fiatalon elhunyt költő a Kerepesi úti temetőben nyugszik, alig néhány méternyire Würtzler Arisztidtól.
Ebben a versében egy házról-házra járó vándorhárfás szomorú alakját idézi meg. Egy pillanatra feltűnik benne a gyorsan fejlődő, virágzó Budapest képe, de ennek egy kopottas szeglete is, tele magánnyal és szegénységgel. A vers külön érdekessége a nyelvújítás kori nyelvezete és írásmódja, melyet az azóta eltelt idő hol lekoptatott, hol továbbcsiszolt.
 |
| Reviczky Gyula portréja |
Éneklő koldus
Heverve púha pamlagon,
Az öreg koldust hallgatom.
Hárfája rozzant és kopott.
Sok húrja rég' lepattogott.
A vénségtül, vagy úgy lehet,
A nótazástul elrekedt;
S elnyűtt, unalmas dallama
Siralmasabb mint ő maga.
Népdal és dalmü-áriát
Penget zagyván; nem érzi át;
S ha ki egy krajczárt vet neki,
Illően megsüvegeli.
Szép úri lakba félve lép,
S ha itt rámordul a cseléd:
»Hordd el magad, dologtalan!
A koldulás itt tiltva van!« -
Az öreg hárfás szót fogad,
S az ernyedt, ócska húrokat,
Nem tudván másba kezdeni,
Egy házzal arrébb pengeti...
Heverve púha pamlagon,
Uj versemet simítgatom.
Nehéz egy sors a koldusé!...
De a költő más sorsu-é?...
Pályája - nem mondok sokat -
Még szomorúbb, még gyászosabb;
Mert énekét, óh jaj neki!
Átéli, át is szenvedi.
Vagy ő is elfásul talán,
Ha senki se hevül dalán;
S csak azért nem tud fogni másba,
Mert költőnek jött a világra?
(É. n., forrás:
Reviczky, Wikiforrás)
