A Magyar Nemzeti Múzeum hangszer-gyűjteményében őriznek egy hárfát, melyet a köznyelvben „Aranyhárfának” neveznek. A hangszer a 18. században készült Franciaországban, diatonikus egyszeres pedálhárfa. A hagyomány szerint Mária Antóniának és Benyovszky Móric feleségének a tulajdona volt. Kétségtelen, hogy a múzeum gyűjteményének egyik kiemelkedő értéke.
A hangszert a korszak neves hárfaépítője, Pierre-Joseph Cousineau készítette, aki Mária Antónia udvari hangszerkészítője volt. A hárfa 35 húros és a maiakkal egyezően hét pedált tartalmaz. Magassága kb. 150 cm. Rokokó stílusú, tehát dúsan faragott és aranyozott.
Az oszlopon körkörös, a koronán csigavonalú növényi faragvány fut végig, a lábazat, a hangszekrény, a nyak, az oszlop és a korona aranyozása pedig szinte keretezi a rezonánslapot. Utóbbit kézzel festett képpel díszítették. A festményen Vénusz enyeleg Marssal, a háttérben Vulcanus műhelye látható, az előtérben a kis Amor játszik Mars sisakjával.
|
|
Lubik Hédy és az Aranyhárfa az 1960-as évek első felében |
Megtaláltuk azonban az interneten az Algemeen Handelsblad holland újság 1852. december 23-i lapszámát, ami az ajándékozás tényét talán megerősíti:
Dezer dagen heeft de barones Vécsey aan het Pesther Museum de harp van de ongelukkige Konipgin van Frankrijk, Marie Autoinette, tea geschenke gegeven. Dit speeltuig was by den openbaren verkoop van het ameublement dier onttroonde Vorstin aangekocht door den vader der barones, Sir Thomas Prescott, en sedert in die familie gebleven.
Egy másik feltevés szerint a hárfa Benyovszky Móric feleségének, Hensch Zsuzsannának volt a tulajdona. Benyovszky bejáratos volt XVI. Lajos udvarába, felesége pedig részt vett Mária Antónia zenei összejövetelein, és így kapta a királynőtől ajándékba a hárfát. (Az udvari hárfás életről szól a Madame Victoire hárfája és a Conti herceg hárfás vacsorája című cikkünk.)
Benyovszkyék későbbi leszármazói, Roxer Vilmos és Ocskay Gusztáv feljegyzéseiből kiderül, hogy az ajándékba adott hangszeren tanult Mária Antónia hárfázni. A történészek egyéb írásos bizonyíték híján ezt a feltevést is fenntartással kezelik.
|
| Cousineau-féle egyszeres pedálhárfa |
A több más korabeli hangszerrel együtt őrzött hárfa értékét és jelentőségét nemcsak a korábbi tulajdonosok személye adja. A hárfa a legősibb hangszerek egyike. Szinte minden földrészen és kultúrában elterjedt, miközben a felépítése és szerkezete alig változott.
A 18-19. századi hangszerészek azonban számos technikai újítást vezettek be, ami modern, sikeres és kedvelt hangszerré tette. Előbb kialakult az egyszeres pedálrendszer (Jacob Hochbrucker, 1697 vagy 1720), majd a dupla pedálrendszer (Sébastien Érard, 1810). Az egyszeres mechanika előnye, hogy a hárfás mindkét keze felszabadult a játék számára, mivel a hangolást már lábbal végezte. A kettős mechanikáé pedig, hogy a hárfát valódi kromatikus hangszerré tette. Az Aranyhárfa egyszeres mechanizmust tartalmaz, így még nem teljesen kromatikus.
Cousineau elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a hárfa a legnépszerűbb hangszerré vált a francia udvarban, a párizsi szalonokban és a felvilágosodás terjedésével együtt egész Európában. Nevéhez fűződik a béquilles-nek nevezett csőralakú toldalék (tüske, hangolóvilla) kifejlesztése, mely a hangolást segítette, és a mai rendszerű kettős áthangoló mechanika alkalmazása, melyet Érard fejlesztett tovább. Cousineau-t így Hochbrucker és Érard mellett a 18. század egyik legnagyobb hárfaépítő-mesterének tartják.
Napjainkban Beat Wolf készít hasonmás Lajos-korabeli hárfákat, ő restaurálja is a korabeli hangszereket.
Érdekesség, hogy néhány évvel ezelőtt még nálunk is készítettek hasonló szerkezetű hárfákat szintó cigányok, persze kevesebb díszítéssel és kevésbé nemesebb anyagokból, elsősorban német paraszti mintákat követve.