Az utóbbi egy-két hétben megritkultak a Hárfák és hárfások oldalon a cikkek. Az ok prózai. Egy olyan téma került elő, ami a szokásosnál is több internetes keresgélést követelt. Sok okosságra ugyan nem sikerült jutni, talán az internet helyett poros és vaskos kötetekben kellett volna kutakodni...
„Ewl as ember oz zamitogep eleut eſ ozon medytal, uajon hoghon mudhatak azeleut magery nyelwenn harfa?”
Erős felütés, valószínűleg egyszerűbben is felvázolható lett volna írásunk tárgya. A szöveg ugyanakkor nem teljesen értelmetlen. Ómagyar, vagyis középkori írásmóddal készült, melyet egy játékos
fordítóprogram állított elő. A mondat nagyjából így szól:
„Ül az ember a számítógép előtt, és azon meditál, vajon hogyan mondhatták azelőtt magyar nyelven: hárfa?”
Szófejtés
Etimológiáról: szófejtésről és történelemről lesz szó. Két izgalmas kérdésünk van. Az egyik, hogy honnan jött
hárfa szavunk? A másik, hogy mielőtt a nyelvünkbe érkezett volna, milyen más neve volt a magyarban a hangszernek?
Tótfalusi István Magyar Etimológiai Nagyszótára így ír:
„hárfa
‘háromszögletű nagy hangszer, amelynek szabadon álló húrjait ujjal pengetik’. Származékai: hárfás, hárfázik.
A német Harfe átvétele, a szóvég hangrendi illeszkedésével. A német szó ősi germán harpo (‘pengetős húros hangszer’) tőre megy vissza, ez a késői latinba is bekerült arpa formájában, s innen örökölték az újlatin nyelvek: olasz arpa, francia harpe.”
 |
Hárfás egy ősi ún. Pictish kövön.
Skócia
(700-900) |
E tömör megfogalmazáshoz néhány pontosítás szükséges.
Először is, az ógermán nem azonos az ónémettel. Ez egy még régebbi nyelv, és az etimológusok úgy tartják, hogy ez minden germán nyelvnek az őse, ideértve az angolt is. A
hárfa tehát az ógermánból ment át az óangolba és az ónémetbe, az eredeti alakja viszont - legalábbis az
Online Etimology Dictionary szerint - nem
harpo, hanem
kharpon volt.
Másodszor, az ónémetben - melyet 700 és 1100 között beszéltek - a szó még egy
kínzószerszámot jelölt. Csak később esett át jelentésváltozáson...
Harmadszor, a
harp az angolban 1784-t követően a
fókát is jelöli. S valóban, ha rákeresünk az interneten, se szeri, se száma a találatul kapott fókabébis képeknek.
Végül megjegyzendő, hogy a lengyelben a magyarral szinte egyező alakban jelenik meg:
harfa. Kiejtése 'hárfá', hiszen ’a’ hang nincs a szláv nyelvekben. A két alak közötti hasonlóság pedig nem csoda, tekintve az évezredes lengyel-magyar politikai és kulturális kapcsolatokat. Ez viszont felveti, hogy a lengyelek talán tőlünk kölcsönözték a szót, ahogy ebben az időben sok másikat is átvettek.
Fazakas Emese írja az
Idegen eredetű szavak a magyar nyelvben című cikkében:
„A középmagyar korban a német hatás felerősödik elsősorban a politikai helyzet megváltozásával. A Habsburg-uralom nyomán jelentős német ajkú lakosság telepszik be a magyar városokba (pl. Budára és Pestre, Sopronba, Kassára, Pozsonyba), katonaságot telepítenek az ország különböző helyeire, a magyarság a német nyelven és kultúrán keresztül kerül kapcsolatba az európai kultúrával, hiszen Bécs válik a művelődés központjává. (…)
Az állandó, más jellegű érintkezésnek köszönhetően változatos fogalomkörökbe tartozó szavak kerülnek át a magyarba: (…) a társasági élet, divat, öltözködés fogalomkörébe tartozók (pl. billikom, dáma, hárfa, kugli, lakáj; copf, galand ’zsinór, szalag’, borosta ’kefe’ stb.).”
Fazakas Emese tehát az ország három részre szakadása és az északi országrész Habsburg-uralom alá kerülése utáni időkre teszi a szó hazai megjelenését, ami 1541 után következett be. Ez ésszerű feltevés, hiszen a németek körében igen népszerű volt a hárfa. Nemcsak udvari, de népi hangszerként is használták, sőt az első hangolható hárfákat is tiroli parasztok fejlesztették ki a 17. században.
 |
Régi magyar zene.
A Musica Rediviva Reneszánsz
Kamaraegyüttes |
Van azonban néhány más adat is, amit figyelembe kell venni.
Bonfinitől tudjuk, hogy
Mátyás király Itáliából festőket, szobrászokat, kőfaragókat, építészeket fogadott óriási fizetéssel, sőt jöttek színészek, bohócok, fuvolások, dudások és
hárfások is. A hangszer tehát nem a Habsburgokkal érkezett Magyarországra, legfeljebb ezekben a korai időkben még kevesen használták, s más néven említették. Talán a latin/olasz
arpa szó lehetett ez.
A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy a
hárfa szónak és a hangszernek a hazai felbukkanását sikerült kellő pontossággal felderítenünk. Hárfás cikkekből, irodalmi alkotásokból azonban tudjuk, hogy a finnugorok körében az egyik legnépszerűbb hangszer a hárfa volt, ha nem a legnépszerűbb. Ezek alapján pedig úgy sejthető, hogy a hárfát az ősmagyarok is ismerték, s nyilván valamilyen szavuk is volt rá. Mielőtt továbbmennénk, érdemes megjegyezni, hogy a
Lehel kürtjén is látható egy hárfás alak – kár, hogy a díszes faragás nem magyar munka és nem magyarokat ábrázol.
A hárfa magyarul
 |
Babiloni hárfa arany bikafejjel.
Ur, i. e. 2600 körül |
Nos, hogy melyik szót használhatták a hárfára a honfoglaló magyarok, azt végül is nem sikerült kideríteni. Sem
Vasváry-Tóth Tibor Magyar Őstörténeti Etimológiai Szótára, sem a különféle történeti dolgozatok nem adnak kellő eligazítást. Pedig az előbbi még arra is ad bizonyítékot, hogy
Apolló görög isten magyar volt (ez volt a személyijében),
Stonehenge-et pedig magyarok (nem a budapesti metróépítők) emelték.
A megtalált őstörténeti cikkek közül néhány behatóan foglalkozik a magyarság
sumér eredetével is. Hárfáról ezek sem szólnak, márpedig tudjuk, hogy
Ur városában a hárfa igencsak kedvelt hangszer volt.
Ha már őstörténetnél járunk, feltétlenül szólni kell a finn nemzeti eposzról is. Az 1871-ben magyarra fordított
Kalevala vicces túlzással főképp
Veinemöjnen hárfájáról szól:
„Hárfáját ím hátrahagyta,
Szép zenéjét finn fiakra,
Népének örök örömét,
Nagy dalait nemzetére.”
(Vikár Béla fordítása)
Kiábrándító lesz, de a
finn-magyar szótár szerint a
hárfa finnül
harppu, ami kétségtelenül az ógermán szó származéka. Sőt mi több, a finn nyelvű Kalevalában nem is hárfát, hanem
kantele-t,
kanteletta-t írnak, ami nem hárfa, hanem egy citerához hasonló ölben, asztalon vagy nyakban tartott pengetős hangszer. Úgy tűnik tehát, hogy a
„csendes víz istene” egyáltalán nem tudott hárfázni, annál inkább citerázni… Fordítóink mentségére legyen mondva, az angol fordításban is a
harp szó szerepel...
