Szabados Jenő (1911-1942) korának kimagasló tehetségű, ígéretes festője volt. Fábri Zoltán filmrendező egy 1978-as interjújában
tündökletes tálentumnak
nevezte. Ám alig öt dolgos év jutott csak neki. Voronyezs mellett egy falucskában lövés végzett vele a második világháború idején. Kár, hogy alig-alig emlékezünk rá, mivel jó néhány értékes, szép alkotást hagyott hátra. Többek közt hárfást is.
|
|
Hárfázó (Tihanyi kocsma búcsú másodnapján) 60,5 x 70,5 cm Olaj, vászon 1939 (Forrás: MutualArt) |
A kép nagyjából négyzet alakú, a megfestett világ már-már ideális. Ez ellentmond a festő azon kritikusainak, akik annyit látnak csupán a művészetében, hogy felszólalt a társadalmi igazságtalanságok ellen. Ezen a képen éppen, hogy azt mutatja meg nekünk, hogy
az emberi szenvedésnek nem pusztán külső és nem pusztán materiális erők lehetnek az okozói.
Figyeljük csak meg! A tihanyi kocsma fala rózsaszínű. A bútorzaté meleg barna. A nyitott ajtón keresztül napfény ömlik a helyiségbe. A küszöbön túl a természet zöldje világít, és egymás melletti, gondosan művelt földek sorakoznak. A világ általában véve tehát rendben lévő.
A gond a szereplőkkel van. Sötét, gyűrött ruhájuk komorrá teszi a lényüket és a szobát. Az egyikük arca koponyára, a másiké majomra hasonlít. Bár az ajtó nyitott, mégis érezni a zártságot, hiszen sehol egy nő, sehol egy gyerek, mindenki elkülönülve, magányosan ül a maga helyén. Hogy mi okozza a szereplők romlását, azt nem nehéz kitalálni.
Jobbra a bor vérvörös, balra az üveg méregzöld.
A hárfa kettéosztja a helységet. Úgy hasít a látványba, mint az éles kés. Húrjai nincsenek és igazán baljóslatú, hogy a hárfázó, maga is kiégett roncs, vajon mit penget. Mindazonáltal némi remény is felcsillan. A beeső fény bearanyozza a hangszer rezonánsát és fehérre festi a zenész nadrágját.
A helyiségben tartózkodók közül kiválik egy ember. Az ajtónál ül. Nadrágja világos, az arca is inkább elmosódott, nem torz. De még a testtartása is más, mint a többié. Fáradtan könyököl, ugyanakkor feltűnően nagy teret foglal, s lábait keresztbe veti, ami az elutasítás jele. Talán tényleg nem idetartozik. Csupán egy vándor, aki egy pillanatra tért be frissítőért és pihenni.
A kép témája az ellentéte annak, amit Szabados festeni szokott. Nem a dolgozó, a munkában kedvét lelő, gyarapodó embert látjuk. Hanem a céltalant, aki saját tehetetlensége elől önpusztításba menekül.
A kép a szabadságról szól. Nem annak hiányáról, hanem ellenkezőleg, arról, hogy számos ember nem tud mit kezdeni a szabadságával. Nem ismeri önmagát, nem képes célokat tűzni maga elé, s nem leli örömét a célok megvalósításában, a mindennapos munkában. Egy régi postban már írtunk erről Szarvas Klári gazdag élete kapcsán, Susan Ertz mondását idézve: „Milliók vágynak halhatatlanságra, de fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal egy esős vasárnapon.”
Ha egy mondatban kellene meghatározni Szabados művészi erényeit, akkor azt kell mondani róla, hogy azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak a műveikben
egyensúlyban tartani a festészetet, a szociográfiát és a lét legfontosabb kérdéseit kutató filozófiát.
Nála nincsenek giccses tájak és zsánerek, s nincsenek propagandává süllyedt gondolatok. Szabados nem festőt legyőző aktivista, sem a társadalmi felelősség elől festészeti problémákba menekülő piktor. A környezetével együtt élő, együtt lélegző festőművész volt, aki ha rövid úton is, de vitte magával a hitét.