Harminc éven át volt a budapesti Operaház hárfása, húsz éven át vezette a Zeneakadémia hárfatanszakát, és több, mint hatvan éve halott. Mindössze 52 évet élt, épp a legnagyobb sikerek közepette ragadta el a halál. Régi adósságot törlesztünk Rékai Miklós életrajzával itt a blogon és a Wikipédián.
Rékai Miklós fiatalon hunyt el. Mégis, ahogy látni fogjuk, sok minden belefért páratlanul gazdag életébe. Barátja,
Dohnányi Ernő szerint a legjobb zongorista lehetett volna az országban, „ha nem lusta”. Több méltatója szerint viszont zenei polihisztor, sokoldalú tehetség volt, akit az érdeklődése többfelé vitt, de aki a hárfa mellett mégiscsak lehorgonyzott.
1906. november 9-én született Budapesten zenészcsaládba. Apja,
Rékai Nándor karmester és zeneszerző, bátyja,
Rékai András operarendező volt. A család 1907-ben változtatta meg a németes hangzású Riedlről a magyaros Rékaira a nevét.
Gimnáziumi és korai zenei tanulmányairól nem sikerült megbízható adatot szerezni. A Zeneakadémián
Mosshammer Ottó tanítványaként végzett. Az 1925/26-os évadtól játszott mestere mellett a budapesti Operaházban. Később mestere lányát vette feleségül, és átvette tőle a hárfatanszéket is a Zeneakadémián (1937). Úgyhogy igazán meseszerű a története, hiszen megkapta a „fele királyságot” és a „királylány kezét” is. A két állást harminc, illetve húsz éven át, a haláláig töltötte be.
Pályája elejétől nagy szeretettel voltak személye és játéka iránt. 1935-ben a rádió kritikája így írt róla:
„Rékai Miklós, a hárfa tehetséges, fiatal művésze, egyre kiforrottabb technikai tudással jelentkezik. Nagycsütörtöki műsorának áhítatosan zengő akkordjai intim közelségbe hozták a muzsikust, a műveket és a hallgatókat. Rékai Miklós szereplése mindenkor rokonszenves mozzanata a rádió zenei műsorának.”
Akadémiai munkája mellett az 1920-as évek végétől szalon- és szimfonikus jazz-zenekart vezetett nagy sikerrel. E minőségében zeneszerzőként és karnagyként is bemutatkozott. A zenekarok magyar, európai és amerikai szerzők műveit játszották, köztük az ő slágereit is, pl. a Slow Fox-ot.
1934-től a Filharmóniai Társaság vezetője volt különféle tisztségekben. Mint zenei vezető és üzletember célul tűzte, hogy a zenekarhoz Európa legnagyobb karmestereit hozza Budapestre, kiegyenlíti a főváros és vidék aránytalan viszonyát, s támogatást nyújt a határon túli magyar zene fejlődéséhez is. Nagy álma volt, hogy épüljön egy 3000 fős nagy-, 1500 fős közép-, valamint egy 800 fős kistermet magába foglaló zenepalota Budapesten. Munkájában együttműködött Dohnányi Ernővel, valamint a Hangya Szövetkezet vezetőivel.
 |
| Rékai Miklós és Mosshammer Ottó |
Dohnányi nemcsak a munkatársa, hanem a barátja is volt. Akárcsak
Lehár Ferenc, akinek gondozta a hagyatékát.
1957-ben a Lehárról szóló életrajzi operettjét bemutatták Párizsban „Rose de Noël” (Karácsony rózsája) címmel. A művet több, mint 250-szer játszották a Chatalet-színházban, és 18 európai színház kötötte le.
Néhány nappal a bemutató után, 1959. január 21-én hunyt el. A korabeli lapok szerint tragikus hirtelenséggel érte a halál. Valójában már régebben betegeskedett.
Würtzler Arisztid a memoárjában azt írja, hogy 1956-ban, nem sokkal az emigrációja előtt, Rékai kórházba került, és ő helyettesíthette az Operában. Aztán meglátogatta Rékait, aki ekkor már mintha a halálra készült volna:
„Rékai Miklós professzornak, a kitűnő hárfásnak, aki – állítólag – sose gyakorolt, mégis utánozhatatlanul játszott, egyszer kilyukadt a gyomra, kórházba került. Tudtam, hogy meg kell látogatnom, ha nem akarom, hogy bugrisnak nézzen. A látogatástól azonban nagyon húzódoztam, féltem egy korábbi, felejthetetlen és életre szóló affér miatt. Végül mégiscsak rászántam magam, bementem hozzá, hogy jobbulást kívánjak neki. Mit mondjak? Remegett a lábam, amikor megálltam az ágya mellett. Rékai rám nézett és azt mondta: »Arikám, hát mégis bejutottál az Operába. Látod, az egyik ember tragédiája, halála a másik szerencséjének a kovácsa.«”
Híres hárfás tanítványa volt
Dalló Gyula (Németország), Devescovi Erzsébet, Lelkes Anna (Ausztria),
Lubik Hédi és Würtzler Arisztid (USA).
 |
| Beszámoló utolsó nagy munkájáról |
1939-ben jelent meg nagy visszahangot keltett könyvecskéje, a
Zeneművészetünk érdekében, amelyben a zenei élet fejlesztésével kapcsolatos gondolatait fejtette ki. Egy évvel később
A magyar zenekulturáért címmel adta ki újabb gondolatait.
Számos zeneművet szerzett, többek között hárfa-, gordonka- és hegedűversenyeket. Teljes estét betöltő balettje kéziratban maradt.
Források:
