A pedálhárfa konstrukciós értelemben a hárfa legfejlettebb fajtája. Gyakran nevezik koncerthárfának is, mivel a pedálok alkalmassá tették arra, hogy a modern zenében igazi koncertáló hangszerként használják.
A pedálrendszer kifejlesztéséhez az a kényszer vezetett, hogy megoldják a hárfa kromatikusságának a problémáját. Ebben az írásban a pedálhárfáról és kifejlesztésének a történetéről lehet olvasni.
Tény, hogy a legtöbb zenehallgató és koncertlátogató igencsak meglepődik, amikor megtudja, hogy a hárfajátékos a lábait is használja játék közben. Úgy tűnik, hogy a kecses hölgyek (finom urak) megjelenése és a gyönyörű zene igencsak elvonja a nagyérdemű figyelmét erről a körülményről: a zenélés már önmagában is rejtélyes, a hárfázás azonban még ezen is túl tesz.
 |
| Korabeli rajz a dupla pedálhárfa szerkezetéről. Látható a nyak keresztmetszete és benne |
A mai teljesen kromatikus pedálhárfákon hét pedál található. A bal oldaliak a DCH, a jobb oldaliak az EFGA hangokat változtatják meg.
Egy pedálnak három állása van (lent, középen, fent). A három állás lehetővé teszi, hogy a muzsikus egyetlen húrral három hangot képezzen, pl. Cesz-t, C-t, Cisz-t. Mivel a húr hangja így kétszer is emelhető egy-egy félhanggal, a hangszert ezért dupla pedálhárfának (double action pedal harp) is nevezik. Ezzel szemben a legkorábbi pedálhárfák csak egyetlen félhangnyi emelést tettek lehetővé, ezért ezeket egyszeres vagy egyszerű pedálhárfának (single action pedal harp) hívják. Napjainkban például a svájci Beat Wolf készít ilyeneket.
A koncerteken használt hárfa hangterjedelme hat és fél oktáv. Ez az egyik legnagyobb a hangszerek között, és a hárfát a zongorához teszi hasonlatossá. Összehasonlításul, a gitár ennél két-három oktávval kevesebbel rendelkezik.
 |
| A játékos hangot vált. A lépcsőzetesen kivágott fa a pedál három lehetséges állását mutatja |
Amikor a hárfás pedálozik, akkor valamennyi oktáv hangja megváltozik, pl. a C pedál használatakor az összes C húr hangja. A pedálhárfáknál egyszerűbb kampós népi hárfákon viszont egyszerre csak egy hangot képes a játékos áthangolni, azt, amelyiknek a kapcsolóját az egyik kezével éppen állítja. A pedálhárfák legnagyobb előnye ezért a népi hárfákkal szemben az, hogy a játékos mindkét keze szabad a játék számára, hiszen a hangolás lábbal történik.
A pedálokat fémlapokból, huzalokból, tengelyekből álló bonyolult mechanizmus köti össze a nyakon található hangolótárcsákkal. E tárcsákon két tüske (villa) található. Pedálozáskor a tárcsa elfordul, és egyik vagy másik tüske hozzáér a húrhoz. A húr ekkor áthangolódik. A legfontosabb elvárás a mechanizmussal szemben az, hogy gyors és könnyű váltásokra adjon lehetőséget különösebb zajok és zörejek nélkül. A mechanizmus tervezése és a gyártása ezért nagyfokú precizitást követel a gyártótól.
 |
| A hangolótárcsák a 2-2 tüskével (villákkal) a hárfa nyakán. A nyakat erősítő aranyszínű fémlap látható |
Napjaink számos mechanikai-szerkezeti újítása kapcsolatos a pedálmechanizmussal. Csökkenteni igyekeznek a szerkezet súlyát, és a kopásnak, valamint a környezeti hatásoknak jobban ellenálló modern anyagokat próbálnak ki. Ilyenek például a szénszálas műanyagok.
A hárfa más hangszerekhez képest magas árát főképp a mechanikai szerkezet bonyolultsága indokolja és az, hogy a gyártás és az összeszerelés aprólékos kézi munkát igényel. De hasonló a helyzet karbantartással is, mert a hangszert néhány évente szakszerű átvizsgálásnak kell alávetni. Magyarországon jelenleg teljességgel hiányzik a gyárak által szervezett hiteles szervizelés, ezt külföldön kell megoldani. Ha valaki eladáskor nem tudja megfelelően igazolni a szakszerű karbantartást, akkor alacsonyabb eladási árral számolhat.
Egy ilyen kísérlet volt, hogy a kromatikus félhangok számára további húrokat szereltek a hárfára. A megoldás lényege az volt, hogy minden egyes hangnak külön húr felelt meg. Ennek viszont volt egy jelentős hátránya. A sok húr sok helyet igényelt, és a távolabbi húrokat a zenész már nehezen érte el.
A probléma megoldására előbb két-, majd háromsoros hárfákat építettek. Ezeknél meg bizonyos húrokhoz csak az egyik, más húrokhoz pedig csak a másik kéz fért hozzá, ami megint csak korlátozta a játékost.
Egy másik – a népi hangszereknél máig alkalmazott - fontos újítás a hangoló kapcsolók bevezetése volt. Tiroli parasztok a 17. század elejétől olyan hárfákat építettek, amelyeknél a hárfás játék közben egy kapcsolóval átállíthatta egy adott húr hangját. Ahogy fentebb már szó volt róla, a kapcsolók nem biztosítanak teljes kromatikát, hiszen csak egyetlen félhanggal emelhető velük a hang. A népi hangszerek legnagyobb hátránya mégis nem ez, hanem az, hogy a hárfás bal keze foglalt a hangolás számára, és csak a jobb keze szabad a játéknak.
 |
| 18. századi egyszeres pedálhárfák dús rokokó díszítéssel |
A legtöbb forrás szerint a pedálrendszert a bajorországi Donauwörthben Jacob Hochbucker (kb. 1673-1763) fejlesztette ki 1720 körül, de egyes más források Johann Paul Vetter nürnbergi és Johann Hausen weimari mestereket is megemlítik.
Az 1720-as évszám körül is bizonytalanság van. Hochbucker fia, Simon az Ariettes című dátum nélküli gyűjteményes művének bevezetőjében kijelentette, hogy a pedálhárfát apja 1697-ben találta fel. Egyéb írásos vagy tárgyi emlék híján nyilván ezt az adatot volna helyes elfogadni, nem kétségbe vonva Hochbucker szerzőségét a találmánnyal kapcsolatban.
Az első pedálos hárfákon 2-5 darab pedál volt (CDFGH). Nem tudni, hogy kinek sikerült először a számukat hétre növelni, mint ahogy azt sem, hogy kinek az ötlete volt a mechanizmust az üreges oszlopban elrejteni, ami először a hangszekrényben és a hangszeren kívül kapott helyet. Tény, hogy a 18. századi francia udvarban már ezek a típusok terjedtek el.
A pedálhárfa népszerűsítésében és a mechanizmus tökéletesítésében több hangszerész is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Ma Louvet, Lang, Lepin, Salomon, Holtzmann, Renault, Chatelain, Nadermann, Cousineau és Érard nevét tartjuk számon az akkoriak közül. Szinte mindegyikük a 18. századi Franciaországban, a hárfás élet akkori központjában működött. Nadermann, Cousineau és Érard kiváló hangszerészekből, hárfásokból és zeneszerzőkből álló dinasztiák megalapítói is voltak, melyek generációkon át jeleskedtek a hárfás életben.
Jean Henri Nadermann (1734-1799) különös találmánya volt a nyolc-, illetve a kilencpedálos hárfa. Előbbi egy tompító-, utóbbi pedig egy hangzást javító pedált is tartalmazott: a pedálhoz egy palettarendszer kapcsolódott, amely a hangszer hátulján vágott lyukakon kiáramló hang minőségét volt hívatva javítani. Bár Nadermannék sok szép pedálos hárfát építettek, ezek a találmányaik nem terjedtek el szélesebb körben. Igaz, a mai hárfák testének hátulján máig ott vannak a lyukak.
Georges Cousineau (1733-1800) és fia, Jacques Georges Cousineau (1760-1836) nevéhez egy nagyon fontos találmány kapcsolódik. Ők alkalmaztak a kampók és kapcsolók helyett először hangoló tüskéket (bequielles). Megpróbálkoztak a teljes kromatikussággal is, méghozzá úgy, hogy a hárfához két sorban elhelyezett 14 pedált terveztek. Ezt végül nem építették meg, viszont 1782-ben ők hangolták az első hárfát Cesz-dúrra, ami a maiak hangolásával egyező. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Aranyhárfát is ők készítették. A hangszer a hagyomány és néhány írásos emlék szerint Mária Antóniának, majd ajándékozás révén Benyovszky Móric feleségének volt a tulajdona.
Mind a Nadermann, mind a Cousineau család szorosan együttműködött a kor neves hárfásaival, például Krumpholz-cal vagy mde Genlis-szel. Utóbbi hölgy a Cousineau-hangszerekről megjegyezte, hogy mechanikájuk rendkívül gyenge, már 5-6 éves használat után is tönkremennek.
A mai duplapedál-rendszert Sébastien Érard (1752-1831) találta fel Párizsban, a források szerint 1801. június 18-án készült el vele. A mechanika egészének tökéletlensége miatt szabadalmát azonban csak 1810-ben jegyeztette be Londonban. A piaci sikerhez ugyanis az is kellett, hogy a Cousineau-féle tüskéket mozgó tárcsákra szerelje, amivel a szerkezet egyszerűbb, a hangolás viszont még tökéletesebb lett.
De Érard-nak ezeken felül is voltak még fontos újításai. Ilyen volt például, hogy a hangszertestben merevítő bordázatot alakított ki, vagy hogy a hárfa nyakát fémlapokkal erősítette meg. Ezekkel az újításokkal a konstrukció alkalmassá vált arra, hogy a húrok számát jelentősen növelje. Ő volt az első, aki a mai hangszerekkel egyezően hat és fél oktáv hangterjedelmű hárfákat épített. A merevítő fémlapok egyébként nemcsak konstrukciós szempontból elengedhetetlenek, de a mai hárfák ragyogó szépségéhez is nagyban hozzájárulnak.
Mindent összevetve, mindezen találmányok miatt ma Érard-ot tartják a modern hárfa atyjának, aki igazi üzletemberhez méltóan nagyon jó kapcsolatokat ápolt a zenészekkel is. Az 1820-as évek közepén például ő szponzorálta a fiatal Lisztet. Érard ugyanis a zongoramechanika tökéletesítésében is korszakos eredményeket ért el, s az ifjú virtuóz épp kapóra jött neki, hogy Európában igazolja a zongoráinak a képességeit. De Lisztre is erősen hatott a hárfa, hiszen ő volt az a zeneszerző, aki először írt rá nagyzenekari zenét. S hogy a történet még bonyolultabb legyen, Liszt igen erősen hatott a kor legnagyobb hárfására, az Érard-szponzorálta Elias Parish Alvars-ra.
 |
| "Hárfagitár" - egy mai japán mester, Michihiro Matsuda munkája |
Napjainkban az olasz Salvi, a chicagói Lyon & Healy, a francia Camac, a japán Aoyama és a szintén chicagói Venus cégek jeleskednek leginkább a pedálos hárfa építésében, szerkezetének továbbfejlesztésében.