Madame de Genlis a valaha élt egyik leghíresebb hárfás, ugyanakkor termékeny író és elismert pedagógus volt. Neve és munkássága azonban mára jórészt feledésbe merült, a hárfásokon kívül alig-alig emlékeznek rá. Mélyről indult és a királyi udvarig jutott el, világhírnevét tehetségének és szorgalmának köszönhette. Merthogy színes és kanyargós, néha már-már zavaros életutat járt be, amelynek nemritkán cselszövés és tragédia is a része volt.
Élete
 |
Madame de Genlis portréja
(Forrás: Bebelio) |
XV. Lajos uralkodása idején, 1746. január 25-én született a kelet-franciaországi Champéery kastélyban, Autun közelében. Elszegényedett nemesi családba érkezett, híresen tékozló apja katonatisztként szolgált. A kor szokásának megfelelően a keresztségben meglehetősen hosszú nevet kapott. Teljes neve apja és anyja után
Stéphanie Félicité du Crest de Saint-Aubin volt. Házassága után
Brûlart asszonynak,
Genlis grófnőnek, illetve férje nemesi előrelépése után
Sillery márkinénak is nevezték – volt tehát dolga a korabeli okmányirodának.
Stéphanie már gyerekkorában kitűnt éles eszével, tanulásvágyával és ragyogó hárfatudásával. Hatéves korában világi
kanonissza lett, s tanulmányai során enciklopédikus tudást szerzett. A kanonisszák rendje egy – a pápa által elismert – női szerzetesi rend volt, leginkább nőneveléssel foglalkoztak. A világi kanonisszák kötelezték magukat, hogy férjhez nem mennek s engedelmeskedni fognak, a szegénységi fogadalom alól ugyanakkor fel voltak mentve. Mint látni fogjuk, hárfásunk élete nem egészen ezek szerint alakult.
1759-ben anyjával Passy-ba ment, ahol egy fontos műpártoló,
Alexandre-Jean-Joseph La Riche de La Pouplinière (1693-1762) birtokán tanulhatott. Itt lett a hárfa- és zenetanára a méltatlanul elfeledett
Georg Adam Gaiffre (németesen: Goepffert, kb. 1727-1809), akit kortársai
„Dávid Király”-nak neveztek, és aki az akkoriban még nagyon újszerű
pedálos hárfák mestere volt. A fiatal lány kiváló tanítványnak mutatkozott. Virtuóz technikára tett szert, s már ekkoriban átiratokat szerzett pedálos hárfára
Rameau,
Scarlatti,
Händel és más szerzők csembalóra írt műveiből.
Stephanie apja csődbe ment és elhagyta a családot, majd a műpártoló támogató halála után nem sokkal, 1763-ban ő is elhunyt. Az özvegy két gyermekével szalonról-szalonra járt, ahol az ifjú hárfás nemeseknek és bankároknak pénzért zenélt. Anyját meg is gyanúsították, hogy gyermekét a magasabb körökbe való bejutáshoz használja fel. Sőt az is felmerült pletykaként, hogy nemcsak zeneszolgáltatásból élnek…
Akárhogy is, Stephanie még ebben az évben férjhez ment
Charles-Alexis Brûlart de Genlis grófhoz, aki gránátos ezredesként szolgált, majd márki (őrgrófi) címet kapott. Férje nem akadályozta meg társadalmi előrehaladását, rangja inkább felesége segítségére volt. A házasságkötés után is folytathatta tanulmányait, illetve hárfás előadásait.
 |
Stéphanie a hangszerével
(Forrás:Wikipédia) |
1772-ben aztán élete nagy kanyart vett. Nem csoda, hogy néhány életrajzírója itt feladta, és a sok-sok név és bonyolult kapcsolat miatt töröltek a történetéből néhány érdekes részletet. Történt tehát, hogy nagynénjét,
Madame de Montesson-t (1738-1806) titokban feleségül vette
I. Orléans-i Lajos Fülöp királyi herceg (1725–1785). Nagynénje lelkes műpártoló, továbbá maga is kiváló énekes és hárfás volt. Befolyását felhasználva Stéphanie-t udvarhölgynek és a hercegi gyermekek nevelőjének neveztette ki
II. Orléans-i Lajos Fülöp herceg (1747–1793) udvarába. A herceget a történelemből
Égalité Fülöpként is ismerhetjük. Ezzel a hárfás a legelőkelőbb körökbe került 4000 livre éves fizetéssel, akárcsak a férje, aki a herceg testőrségében kapott kapitányi kinevezést 6000 livre-rel.
Hogy, hogy nem, de még ebben az évben a hercegi udvar Forges-les-Eaux fürdőhelyre utazott nyaralni, ahol Stéphanie Fülöp herceg szeretője lett. Kapcsolatuk évekig tartott, és egyik gyümölcsét
Pamela (1777–1831) kisasszonynak hívták. Pamela-t születése után Angliában nevelték, majd mint a házvezetőnő fogadott lánya került vissza Franciaországba a szülői házba. Később angol férjet kapott, de férje,
Lord Edward Fitzgerald 1798-ban meghalt a dublini felkelés idején. Pamela így élete jó részét özvegyként töltötte, és anyját, akivel nem volt jó a kapcsolata, alig egy évvel élte csak túl.
Mindez azért érdekes, mert Stéphanie Pamelától származó unokája,
Marie Lafarge (1816-1852) ehhez hasonló magányos, mi több, tragikus életutat járt be. 1840-ben arzénes férjgyilkosság miatt perbe fogták és elítélték. A történetírók szerint az öreg és elszegényedett férj Marie-t kizárólag a hozománya miatt vette el és kutyául bánt vele, úgyhogy a kortársak közül sokak szerint kiérdemelte a sorsát. Azonban Fülöp herceg egyik törvényes gyermeke,
I. Lajos Fülöp francia király (1773-1850) épp ezt a bűnügyet használta fel, hogy leszámoljon a
„fattyú orleans-i ággal”, bizonyítva, hogy apjának törvénytelen gyermekei mind bűnözők. Miután Marie-t elítélték, a börtönben tüdőbajos lett, és nem sokra rá meghalt. Az ügy egy évszázadon át volt a francia bírák, ügyvédek, írók és művészek vitájának a tárgya, mígnem 1978-ban egy tudományos vizsgálat megállapította, hogy a férj valójában tífuszban halt meg.
Stéphanie-nak négy másik gyermeke is volt, róluk nemigen maradt fenn adat. A legidősebb,
Caroline de Genlis (1764–1783) fiatal korában hunyt el. Az egyetlen fiú,
Casimir (1768–1773) csupán öt évet élt.
Hermine (1776-1822) valószínűleg szintén Fülöp gyermeke volt.
Pulchérie-ről pedig mindössze annyit tudunk, hogy 1766-ban született és 1784-ben
Jean-Baptiste Cyrus Adélaïde de Timbrune de Thiembronne (1757-1822) szabadkőműves tábornok vette nőül. Állítólag csak azért, hogy a fentebb már említett Madame de Montesson „nagynénivel” való intim kapcsolatát leplezze…
 |
Memoárjai egy újabb kiadása.
Érdekesség, hogy a borítóképről - talán figyelmetlenség
miatt - őt magát levágták, s csak egy hercegi tanítvány és
egy cseléd látszik rajta. |
Visszatérve hárfásunkhoz, ő a
forradalom kezdetén, 1789 és 1791 között fenntartott egy szalont, ahol megfordult Fülöp,
Talleyrand és az alkotmányozó nemzetgyűlés néhány fiatal tagja is. Mint sok felvilágosodott gondolkodású nemes, Stephanie is egyfajta megbecsülésben és védelemben részesült a nép egyes köreiben. A terror idején (1793) azonban férjét is és szeretőjét is – aki nem sokkal előbb még XVI. Lajos kivégzésére szavazott a Konventben – lefejezték, neki pedig menekülnie kellett Franciaországból.
Svájcba, majd 1794-ben Németországba utazott, s előbb Berlinben, majd Hamburgban élt. Berlini tartózkodását
II. Frigyes Vilmos porosz király akadályozta. Irodalmi és zenei munkásságát az emigrációban is folytatta, sőt festett is. Csak 1801-ben,
Napóleon engedélyével térhetett vissza a hazájába. A császár állítólag besúgóként alkalmazta, amiért 6000 frank életjáradékot folyósított neki. Ekkoriban fogott hozzá az íráshoz komolyan. Több mint 100 hárfás művet és 80 szépirodalmi, illetve pedagógiai könyvet jelentetett meg.
1815-ben, a Bourbon-restauráció idején élete megnehezült. Kizárólag az írásaiból és hárfatanításból élt, még alsóbb társadalmi osztályból származó gyermekeket is elvállalt. Hosszú pályafutásának köszönhetően viszont megélhette, hogy a valamikori legkedvesebb tanítványa, akit a sors kegyetlen játéka miatt a sajátjai helyett sajátjaként szerethetett, Franciaország királya lett. Ez nagy elégedettséggel töltötte el Stephaniet, bár ekkor már rég nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mivel a herceg csak nagy ritkán látogatta, s csak csekélyke járadékot folyósított neki.
Párizsban, 1830. december 31-én hunyt el, a
Père-Lachaise temetőben nyugszik. Ravatalánál a párizsi egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja mondott beszédet:
„Ahhoz, hogy tiszteljük és ünnepeljük Madame de Genlis emlékét, néhány szó is elegendő: a legnagyobb dicséret Franciaország trónján ül!”
Akkor még senki sem sejthette, hogy a király néhány év múlva igazi machiavellistaként leszámol majd a kis Marie-val, egykori nevelőjének unokájával.
Szerepe a hárfaművészetben
 |
Hárfakészítő műhely az Enciklopédiából.
(Forrás: ArticHarp) |
Mint virtuóz hárfás sokat tett a 18. századi Párizsban kifejlesztett új pedálos hangszer népszerűsítéséért. Sőt egy forrás szerint már az is sokat számított a
szalonokban, hogy egy fiatal s üde teremtés játszott a hangszeren. Nyomában arisztokrata és gazdag polgári lányok tanultak zenét. Hárfaiskolájának különlegessége, hogy megpróbálkozott az ötujjas játékkal, ez azonban nem terjedt el. A kor nagy zeneszerzői közül
Mozart és
Krumpholtz is ajánlott egy-egy művet neki.
Tudjuk, hogy együttműködött a kor úttörő hárfaépítőivel. A legjobbaknak
Solomon és
Nadermann hangszereit tartotta,
Lepin hárfáinak a hangját kedvesnek találta, a
Cousineau-hárfákét meg szépnek, bár ezekről megjegyezte, hogy a mechanikájuk gyenge. Népszerűsítette a hazai, bordeaux-i húrokat is, szemben a túlságosan drága nápolyi és római húrokkal, melyeket akkoriban a legjobb minőségűeknek tartottak a világon. Szerepe volt abban is, hogy amikor a forradalom idején számos nagy értékű hárfát menekítettek ki Franciaországból európai udvarokba, népszerűséget szerzett külföldön is a hangszernek.
Neveléstan-pedagógia
A hercegi gyermekek nevelését modern módszereket, de sajátos elveket követve nagy odaadással végezte. A történelmet laterna magica segítségével, a művészetet és kézművességet
modellekkel, a botanikát pedig természetben tett sétákon tanította. Már az is rendkívüli, hogy gondolatait könyvekben tette közzé.
Szalonjában a kor minden híres tudósa és filozófusa megfordult. Világszemléletét a vallásosság és a felvilágosodás eszméi együtt alakították. Különösen
Rousseau nevelési módszerei voltak rá nagy hatással, de vele,
Voltaire-rel vagy az
enciklopédistákkal mégis szemben állt egyházellenességük vagy túlzó liberalizmusuk miatt. Munkái az abszolutista fényűzést megvető protestáns Angliában is sikert arattak.
Irodalom
Irodalmi munkássága a maga korában rendkívül népszerű volt Európa-szerte. Kritikusai szerint írásait hol a romantika és az érzelgősség, hol a frivolság és a szarkasztikus okosság, hol pedig az intolerancia és a fanatizmus jellemzi. Bár regényeit, novelláit, színdarabjait és verseit ma már nem olvassák, memoárjai ma is fontos források a korszak történelméhez.
Fontosabb művei a Pallas Nagylexikon alapján:
- Les chevaliers du cypre, ou la cour de Charlemagne (Hamburg 1795, 1805)
- Précis de ma conduise pendant la Revolution (Hamburg 1796) – saját védelmére írta
- Mademoiselle de Clermont (Párizs 1802) – legnépszerűbb munkája
- Souvenirs de Félicie L. (u. o. 1804)
- Madame de maintenon (u. o. 1806)
- Mademoiselle de La Fayette ou le siecle de Louis XIII. (u. o. 1813)
- Mémoirs (10 köt. Párizs 1825) - fontos történelmi forrásanyag
Alakja az irodalomban
Nevét vagy alakját számos korabeli klasszikus örökítette meg, ami ha elismerést nem is, de ismertséget mindenesetre jelez.
Honoré de Balzac az
Elveszett illúziók-ban az érdekházasságával kapcsolatban tesz gúnyos megjegyzést.
Lev Tolsztoj a
Háború és béké-ben nevét gúnynévként említi, az érzéketlenség, szívtelenség és unalmasság szinonimájaként.
Kazinczy Ferenc egy levelében dicsérte stílusát, ugyanakkor kigúnyolta az enciklopédisták és Rousseau elleni kirohanásait, valamint merev vallásosságát.
Stendhal a
Vörös és Fekete című regényében megemlíti.
Surányi Miklós Széchenyiről szóló életrajzi írásában (
Egyedül vagyunk) amiatt élcelődik rajta, hogy csúfsága és öregsége ellenére tekintélyes vagyonából húszéves szeretőt tart.
Ráth-Végh István Az emberi butaság című művelődéstörténeti könyvében emlékirataiból idéz egy (nem róla szóló) történetet.
Victor Hugo a
Nyomorultak-ban szintén kikarikírozza, elmesélve egy történetet, amikor rövid időre zárdába vonult.
Jane Austen az
Emma-ban a gyermekek elkényeztetésével kapcsolatban a nevelési módszereit említi.
Források
