HarpFlash – Interview with Florence Sitruk in Krakow, Poland 2019

–
We made this interview with French-German harpist and harp teacher Florence Sitruk on a beautiful autumn day in Krakow. Ms Sitruk is a professor in Bloomington at Jacobs School of Music and a guest professor at the Academy of Music in Krakow.

Pásztor Andrea: Az első magyarországi „Hangversenyhárfa gyár”

–
Lenhardt János (1880-1931) hegedű- és hárfakészítő mester volt az első, és a máig egyetlen, aki világszínvonalú pedálos hárfát tudott készíteni Magyarországon. Aktív szereplője volt a pécsi zenei és közéletnek, neve és munkája mára mégis teljességgel feledésbe merült. Pásztor Andrea érdeme, hogy valami tudást mégis szerezhetünk a hárfáiról és küzdelmes életéről.

Az ő hosszabb tanulmánya olvasható alább. Köszönjük a hozzájárulását, hogy a Hárfák és Hárfások blogban is közzétehetjük. Köszönjük a Történeti Muzeológiai Szemle című folyóiratnak, személy szerint Ihász István szerkesztő úrnak is az újraközléshez való hozzájárulást.

A pedálhárfa megszületésének 200. évfordulóját nem is ünnepelhetnénk jobbal, mint a legjelentősebb magyar hárfaépítőre való emlékezéssel. Erre a cikkre ugyanakkor NEM VONATKOZIK a Creative Commons szabálya. Csak a szerző és a kiadó engedélyével másolható vagy jelentethető meg. Eredeti helyén (Történeti Muzeológiai Szemle 8., 2008., 73-91. o.) Lenhardt portréja, eredeti dokumentumok és Lenhardt-hárfákról készített színes fotók is megtekinthetők.


Az első magyarországi „Hangversenyhárfa gyár”
Egy elfeledett hangszerkészítő nyomában
Írta: Pásztor Andrea

„Az orgonagyártáson kívül még egy hangszer gyártásával került Pécs az első helyre: az 1926-os években Lenhardt János pécsi hangszergyáros Magyarországon először gyártott hárfát. Annál sajnálatosabb, hogy — bár a Lenhardt által gyártott hangszerek jók voltak — néhány év múlva abbamaradt a hárfagyártás Pécsett.”1

Ismeretünk a pécsi — és a hazai — hangversenyhárfa-gyártás történetéről e szűkszavú bekezdésre szorítkozik. Joggal merül fel a kérdés, vajon miért tűnt el az emlékezetből a Lenhardt-hárfa. Mi lehet az oka, hogy a pécsi hárfa nem futott be az Angster-orgonáéhoz hasonló karriert? Miért halt el rövid időn belül a hárfagyártás? A válaszokra maga a hangszerkészítő, Lenhardt János vezet minket, akinek állami szubvencióval kapcsolatos levelezése betekintést nyújt a pécsi hangszerkészítő tevékenységébe. A kérelmek piszkozatait a Janus Pannonius Múzeum Történeti Osztályának gyűjteménye őrzi.

A források

A pécsi „hárfagyár” történeti feltárásának legfontosabb forrása a hozzá kapcsolódó kérvények gyűjteménye, amely alkalmas arra, hogy képet nyújtson Lenhardt üzemének és saját küzdelmeinek történetéről. A levelek 1927 és 1930 között keletkeztek, és már az iratok megnevezéséből is kitetszik, hogy Lenhardtnak súlyos anyagi gondjai voltak: műhelye fenntartásához és fejlesztéséhez szubvencióra volt szüksége.2 A hárfaüzem támogatásának fontosságát hosszasan és meggyőzően igyekezett bizonyítani a kereskedelemügyi miniszternek, melynek köszönhetően a műhely végnapjaitól visszatekintve kirajzolódik egy hangszerkészítő mester sikeresnek induló, ám szomorú véget ért története. Mivel a kérvényeknek — műfajuknak megfelelően — célja és tétje volt, az objektívebb kép kialakításához igyekeztem más típusú forrásokat is igénybe venni, és azokkal összevetni Lenhardt érthetőn szubjektív sorait. Ezek közül a legtöbb információval a Lenhardt halálát követő hagyatéki perek iratai szolgáltak.3

Lenhardt János és első hangszerkészítő üzeme

Lenhardt János 1880. december 23-án született4 a Nagykikinda (Torontál vármegye) melletti, alig ezerfős, német nemzetiségű Mollyfalván.5 Nyolcéves korától több hangszeren játszott egy gyermekzenekarban, tizenhárom éves korától Szegeden, Braun Jánosnál tanulta a hangszerkészítés mesterségét.6 Braun János 1882-ben kezdett önálló ipart, és bár kezdetben csak a „faszakmában” volt jártas, hangszerüzletében fémhangszereket és cimbalmokat is árult, amelyeket feltehetőleg egy budapesti cégtől szerzett be.7 Lenhardt ezt a mintát követhette, amikor 1903-ban hangszerkészítő céget alapított Pécsett.8 Műhelye mellett hangszerkereskedést nyitott, üzletét magyar és német nyelven hirdette.

Lenhardt hangszerkészítő üzemével kapcsolatban az egyik legnagyobb talány, hogy milyen hangszertípusokat készített. Amikor hangszerkészítésről beszélünk, korántsem egyértelmű fogalmat használunk. A hangszerkészítő akkor űzi mesteri fokon iparát, mikor teljes egészében maga készíti hangszerét. Tulajdonképpen ezt nevezik mestermunkának. Lenhardt hagyatékában két ilyen hangszertípust találunk: a mesterhegedűt és a mesterhárfát — az utóbbit csak 1924-ben kezdte gyártani. Mivel a hangszerkészítésnek ez a legaprólékosabb, leginkább időigényes módja, egy hangszerüzletnek ezek a legdrágább, egyben legritkább darabjai. A fenti idézetből is kiderül, hogy Lenhardt eredendőn vonós hangszereket készített saját kezűleg, hiszen ezt tanulta mesterétől.

Mesterhegedűi az 1907. évi pécsi országos kiállításon ezüstérmet nyertek.9 Cégjelzésében — Lenhardt János Első és legnagyobb dunántúli hangszer-műterme Pécs — ezután használta a kiállítás érmének rajzát. Lenhardt János 1933. március 11-én felvett hagyatéki pótleltárában az alábbi tételek utalnak mesterhangszerek készítésére: „4. tétel: 2 drb. sajátkészítésű mesterhegedű” darabja 200 pengő; „120. tétel: mindenféle hurt, rugói és hurborítást fonó nagy gép, üzemben”. 10

Kevesebb szaktudást és időt igényel, amikor a mester vagy segédje előre elkészített — általában gyári — alkatrészekből rakja össze a hangszert. A Magyar Nemzeti Múzeum hangszertárában több, szinte teljesen megegyező olyan levélmandolin található, melyeket különböző mesterek ezzel a módszerrel készítettek. Az egyik Lenhardt János papírra nyomtatott mesterjegyét viseli.11 A hagyatéki leltárban ezek a hangszerek közép árkategóriájúak: „2. telel: 9 drb. házilag készített tambura” darabja 15 pengő; „4. tétel: 18 db gyári, de kidolgozott hegedű” darabja 24 pengő; „6. tétel: 2 drb. házilag készített magyar citera” darabja 12 pengő. A legolcsóbb kategóriát képviselték a tisztán gyári termékek: „20 db. tucat hegedű” darabja 6 pengő, „15 db tucat jobb hegedű” darabja 9 pengő.

Lenhardt a hangszerüzlet további színes kínálatát minden bizonnyal Budapestről és Bécsből hozatta. 1909-ben az üzlet zongoraraktárral bővült.12 Ez idő tájt jelent meg a bécsi Stingl Testvérek hirdetése, mely szerint zongoragyáruk képviseletével Pécsett és környékén Lenhardtot bízták meg.13 1910-ben Lenhardt már árult cimbalmokat, gramofonokat, patefonokat és a hozzájuk tartozó lemezeket is.14 Az 1920-as években Lenhardt németországi partnerei voltak: Anton Hamm, Matthias Hohner, A. Gläsel & Co., Lippold Hammig.15

A Janus Pannonius Múzeum Új- és Legújabb Kori Történeti Osztálya 2003-ban vásárolt egy szárnykürtöt Lenhardt cégjelzésével.16 Noha Lenhardt hagyatéki leltáraiban a rézfúvós hangszerek javítására használt eszközök is voltak, nehezen elképzelhető, hogy a húros hangszerekre szakosodott Lenhardt ilyeneket is készített volna. Az viszont bizonyos, hogy segédeit úgy válogatta össze, hogy hangszerjavító üzeme minél sokoldalúbb legyen.17 Rövid megszakításokkal szinte az alapítástól állt a Lenhardt-cég alkalmazásában Gernhardt József hangszerkészítő segéd, aki kizárólag fúvós hangszereket készített.18 Lenhardt 1931. szeptember l-jén segédként fogadta fel Somogyváry Tivadart, aki feltehetően szintén foglalkozott rézfúvós hangszerek javításával, ahogy azt fia is tette.19 Somogyváry, aki egyébként a Lenhardt-cég megszűnése után a műhelyt átvette, valószínűleg állított össze rézfúvós hangszereket, de kínálatát nagy hangszergyárak készleteiből is kiegészítette. Bármelyikre lehet bizonyíték az a Somogyváry applikált cégjelzésével ellátott helikon (rézfúvós hangszer — a szerk.), amely 2006-ban tűnt fel a pécsi vásárban, és amelynek anyagába a budapesti Stowasser cég nyomta be bélyegét.

Lenhardt János aktív közéletet élt, főként a városi zenei életéből vette ki részét. Tagja volt a Pécsi Dalárdának, amelynek 1912-ben készült tablóján megtalálható a képmása.20 Nemcsak a Dalárdával lépett fel, hanem önálló éneklést is vállalt, ilyenkor magát gitáron kísérte.21 Baráti viszonyt ápolt Haksch Lajos hírlapíróval, a Pécsi Dalárda karnagyával, aki több kezdeményezésében szegődött partneréül.

Támogatta Lenhardt 1917-ben megfogalmazott tervét egy új pécsi városi zenekar felállításáról, amely a Pécsett szinte monopolhelyzetben lévő katonazenekarok alternatíváját jelentette volna. Lenhardt a város anyagi támogatását igényelte a Pécsi Napló hasábjain közzétett tervéhez, amely szerint a zenekar keretein belül elemi iskolát végzett fiúgyermekek professzionális szintű zenekari képzését is elvégezte volna.22

Az üzletében forgalmazott hangszerek rendelkezésre bocsátásával és javításával Lenhardt teljes egészében felszerelte volna a zenekart, amely számításai szerint négy év múlva önálló hangversenyekre, így pénzkeresetre lett volna képes, végül egy nagy szimfonikus zenekar magvát alkotta volna. Mivel később nem tesz róla említést, úgy tűnik, a „zenei kertésztelep”23 gondolata nem — legalábbis nem az 1917-ben kigondolt formában — vált valóra. A Lenhardt által megvalósított zenei képzésről később esik szó.

Bár Lenhardt tevékeny tagja volt Pécs város közösségének, nem sok nyom maradt utána. Ma már azt sem tudnánk, hogy a Magyarürögi út mellett található Istenkúti forrás fölé ő állíttatta az „Uristen antropomorfisztikus képét” ábrázoló féldomborművet, ha a Dunántúl című lap nem számolt volna be minderről 1913-ban. Feliratát — „Isten dicsőségére emeltette Lenhardt János és neje” — valószínűleg az építmény körbebetonozásakor takarták el.24

Egy kis hárfatörténet

Természetesen nem Lenhardté volt az első Magyarországon készült hárfa, de az első hangversenyhárfát ő készítette. A hárfákat eredetileg egy hangnemre hangolták, kromatikus hangokkal25 nem rendelkeztek. A hiányzó hangokat a 17. században kampókkal csalták elő, melyek a húrokat egy-egy felhanggal megrövidítették. Végérvényesen a francia származású Sébastien Érard oldotta meg a problémát, aki 1810-ben, Angliában szabadalmaztatta a kétfokozatú, pedálos hárfát, a mai koncerthárfát, amelyhez hasonlót készített Lenhardt is. A hét pedál első állása fél hanggal, a második fokozat újabb fél hanggal rövidíti a húrt, és emeli meg a kiadott hang magasságát. Ezzel az újítással a zongora összes hangja úgy vált játszhatóvá, hogy közben az előadó mindkét kezét pengetésre használhatta.26

„Első Magyar Hangversenyhárfa gyár. Pécs”

Lenhardt és kortársai a hárfaműhelyt szívesen nevezték „gyárnak”, ezzel utalva a gépesítésre. A mai fogalmaink szerint gyárnak nem mondható üzemet Lenhardt 1923-ban kezdte berendezni, majd 1924-ben jegyeztette be.27 Ekkor készült Lenhardt első mesterhárfája, amelyből 1927-ig tizenkét darabot állított elő.28 Hárfái az 1926-os mohácsi kiállításon aranyérmet nyertek.29

Lenhardt vállalkozásai 1927 elején a következő képet mutatták: Ingatlana nem volt, így csak bérleményekben tudott berendezkedni. 36 darab bérzongora tartozott a Király utca 38. szám alatti hangszerüzletéhez, ehhez csatlakozott még egy két helyiségből álló hangszerkészítő és javító műhely (Király utca 40.).30 E teleppel szemben, egy volt cukorkagyár épületében (Király u. 33.)31 rendezte be hárfaüzemét, ahol két nagyobb helyiségben három villanymotorral hajtott, saját tervezésű gépsor működött. A hárfákat „a hangszekrénytől kezdve az utolsó legkisebb szegecskékig minden alkatrészében”32 saját üzemében és saját segédeivel, betanított szakmunkásaival együtt állította elő. 1925-től 1930 tavaszáig állt Lenhardt alkalmazásában Stojánovics Dániel, aki csak hárfákat készített.33 A két üzemben összesen hat szakmunkást foglalkoztatott.34 1927 januárjában a kereskedelemügyi miniszternek írt kérvényében Lenhardt ingóságainak forgalmi értékét 160 000 pengőre becsülte.35

Több hárfatípust gyártottak a műhelyben, köztük legértékesebbek a finom koncerthárfák voltak.36 Háromféle kivitelű duplapedál-hárfa készült: egyszerű — bizonyára díszítés nélkül —, faragott-gravírozott, és aranyozott.37 Lenhardt nem elégedett meg a hagyományos hárfakészítéssel, azt a kor követelményének megfelelően gépesítette, mégpedig úgy, hogy a gépeket maga fejlesztette, kísérletezte ki: „Miután a hárfa túl magas áránál fogva a többi hangszerrel szemben nem terjedhetett el, tervet gondoltam ki annak olcsóbb előállítására, hogy minél többeknek hozzáférhetővé tegyem. Ezen tervet nehéz szellemi és idegölő kisérletezések és jelentékeny anyagi áldozatok árán szerencsésen megvalósítottam. Különleges gépeket, konstruáltam és állítottam elő, azonkivül sok más előkészületet is tettem, hogy a hárfának különösen nehéz és komplikált szerkezetét teljes pontossággal, könnyebben és gyorsabban állíthassam elő, mint a külföldi hárfagyárosok, amiért is nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy jelenleg az egész világon nincs még egy olyan hárfaüzem /: gyár :/, amely annyira finom, precíz gépekkel volna berendezve, mint az enyém. A kisérletezéseknél nem voltam azzal megelégedve, hogy csak azt hozzam létre, amit ma a legjobb amerikai teljesítmény mutat fel, hanem sikerült azt számos javítással és szabadalmazandó ujításokkal messze tulhaladni.”38

Lenhardt büszke volt újításaira, amelyekről nem tudunk sokat, mert tervével ellentétben a Szabadalmi Hivatal nem őriz tőle bejegyzést. Kérvényeiben sem árul el konkrétumot, de valami korszakalkotót sejtet: „hárfáim nem csak teljesen méltó versenytársai a külföldieknek, hanem azokat a hangszeren végzett kiváló ujításaim folytán messze tul is haladják. Ezen ujítások a kezdeményezés jellegével birnak és föltétlenül alkalmasak arra, hogy a hárfahangszer történetében korszakalkotó jelentőségűek legyenek, mert ha figyelembe vesszük azt, hogy a hárfa ma használatos alapja 1810 óta semmiféle technikai változáson nem ment át, kétségtelen, hogy ennek a maradiságnak a megtörése és egy új fejlődési irány megteremtése bir olyan fontos és jelentős szereppel, mint 1810-ben Erard újítása. Eltekintve attól, hogy a hatalmas tőkékkel rendelkező külföldi gyárakkal képes vagyok gyártmányaim kiválóságával és mostani szerény eszközeimmel is a versenyt felvenni, kiváló büszkesége lesz a magyar iparnak az én gyártmányom, különösen az említett ujítások folytán is.”39

Lenhardt beszámol arról is, miért látott hasznot hozó lehetőséget új gépsorok kikísérletezésében, megkonstruálásában: „Hangverseny- és művészhárfákat eddig csak Páris, London és Chicago egy-egy gyárában készítenek kétszer akkora árért, mint amennyiért én elő tudom állítani. Németországban pedig csak most indult meg egy kisebb üzem, de ugyanolyan árakban, mint a fentiek.”40 Lenhardtnak meggyőződése volt, hogy a hárfa általános közkedveltségnek örvend majd, amint megfelelő áron beszerezhetővé válik, vagy — ahogy hangszer-üzletében a zongorák esetében szokásos volt — havonta bérbe adható lesz. „Előbb bérelni és később vásárolni”41 — írja. Hárfáit a zongorák előállítási árának feléért készítette, és úgy látta, az olcsóbbodás egyenes következménye lesz hangszerének széles körű elterjedése. Emellett számított arra, hogy „csinos és tetszetős külsejénél fogva, mint szobadísz”42 is kelendő lesz gyártmánya, valamint a nyomasztó lakásviszonyokra tekintettel — a zongorához viszonyított — csekély helyfoglalása és könnyebb szállíthatósága miatt is kedvelt családi hangszerré válik majd.

Az anyagi haszonszerzésnél erősebben hajtotta a dicsőség vágya, és az, hogy őszintén hitt a két világháború között gyakran hangoztatott magyar kultúrfölényben, melynek egy leendő bizonyítékát látta saját, a világpiacra kikerülő hárfáiban. Első kérvényében olyan hírnevet és jövőt vizionált magának, amilyet kora — pontosabban közelmúltja — leghíresebb pécsi iparosa, Zsolnay Vilmos járt be. A Pécsett járt hangszerügynökök közvetítésével Lenhardt hárfái elindultak a külföldi hírnév és forgalmazás felé. Olasz-, Bajor- és Németországból, Svájcból, Ausztriából, Jugoszláviából, Romániából érdeklődtek irántuk. Bécsi és zürichi hangszerkereskedő cégek kértek tőle árajánlatot és mintapéldányokat, de Lenhardtnak arra sem volt elég tőkéje, hogy ezeket előállítsa. Meghívást kapott az 1927 májusában, Genfben rendezett, a hangszerfejlődést, technikai fejlesztéseket bemutató speciális hangszerkiállításra, de a meghívásnak — úgy tűnik hasonló okból — nem tudott eleget tenni.43

Az összeomlás

Lenhardt megszállottsága — újításai és a hárfaüzem gépeinek felszerelése — anyagilag kimerítette a vállalkozást. Négy év alatt több mint egymilliárd koronát (80 000 pengőt) vont el erre a célra kis hangszerkészítő és forgalmazó üzletéből. 1926-ban már nehezen tudott anyagot beszerezni, gondot okozott a munkások kifizetése. Hiába érdeklődtek a hárfák iránt bel- és külföldről egyaránt, tőke hiányában a termelés került veszélybe. Lenhardt anyagi támogatásra szorult. Schwagell György rendőrségi irodaigazgató segítette ki, aki ezután érdekeltsége révén betekintést nyert az üzletbe. A csődtől tartva 1928 elején Schwagell leltárba vett minden, az üzlethez tartozó eszközt és anyagot, Lenhardttal együtt felértékelték, majd ezt az aktívumot összevetették az adósságokkal. Az eredmény jó pár ezer pengő passzívumot mutatott. Schwagell jobbnak látta menekülni: megkérte Lenhardtot, hogy adjon el néhány pianínót, amelyek árából Lenhardt visszafizette a tartozását.44

Hogy a krízisből kilábaljon, Lenhardt ezúttal állami szubvenciót igényelt. Ezzel kapcsolatosan fogalmazta meg a ránk maradt kérvényeket, így az 1927 és 1931 közötti négy év küzdelmeit viszonylag részletesen rekonstruálhatjuk. Először 1927. február 1-jén kért Lenhardt 100 000 pengő állami kölcsönt a m. kir. kereskedelemügyi minisztertől üzemfejlesztésre, munkások felvételére, gépek, szerszámok beszerzésére, és több évre előre kiszárítandó faanyag vásárlására. Saját erőből mintapéldányokat sem volt képes legyártani, de bérbe sem tudott adni hárfát. Raktára üres volt, ebből az összegből kívánta azt feltölteni. A miniszter a kérvényt megfelelő fedezet hiányában elutasította.45 Szeptember végén Lenhardt újabb beadványt nyújtott be, melyre ezúttal azt az ajánlatot kapta, hogy a hárfakészítés meghonosítása terén szerzett érdemeit méltányolandó, a miniszter kész számára 5%-os kamat mellett 10 000 pengős állami kölcsönt engedélyezni 5 éves időtartamra.46 Ezt Lenhardt 1928 februárjában meg is kapta. A kölcsön segítségével újabb hárfákat gyártott. A lipcsei székhelyű, neves Julius Heinrich Zimmermann cég — amely a Lenhardt által sokat emlegetett olcsó amerikai hárfát forgalmazta Európában — vállalta a magyar Lenhardt-hárfák kizárólagos képviseletét Németország területén.47 Az üzemet nem sikerült konszolidálni, és ebben nem elhanyagolható szerepe volt az akkor már érezhető gazdasági válságnak. Mivel az eredetileg igényelt összeg tizedét sem tudta visszafizetni, 1930 nyarán a számára kiutalt 10 000 pengő visszafizetésének elengedéséért folyamodott — hiába.48 Három hónap múlva újabb levélben kérte a minisztert, hogy a kölcsön visszafizetésétől, de legalábbis a kamatoktól mentesítse.49

1928 júliusában Lenhardt negyedszer nősült.50 A későbbi özvegy úgy nyilatkozott, hogy férjének ekkor „aktív vagyona úgyszólván nem is volt”.51 Novembertől kezdődően már a kisebb kötelezettségeit sem tudta teljesíteni, hitelezőitől ezért moratóriumot kért. Teljesen elszegényedve a kölcsön 5%-os kamatát, de házbérét és adóit sem tudta fizetni.52 Ezt támasztja alá Waldbauer Henrik nyugalmazott ezredes tanúvallomása is: „Lenhardt János egy izben felkért, hogy segítsek neki különleges hárfakészítményeinek értékesítésében. Panaszkodott, hogy anyagilag a tönk szélén áll s ha karfáival nem sikerül megfelelő üzletet csinálni, főbelőheti magát. Mutatta is hitelező jegyzékét, olvastam egyik másiknak a levelét is, sőt egyik másiknak inkasszóval megbízott emberétől hallottam azt a nyilatkozatot, hogy Lenhardt kérjen csődöt, ha nem fizet. [...] abban az időben már megvolt és el is fogyott a Keresked. Minisztériumtól kapott 5 vagy 10 ezer P-s kölcsöne.”53 Waldbauer segített Lenhardtnak. Nemcsak az üzletvezetésben működött közre, hanem „pécsi uraktól” összeszedett ötezer pengőt, amit egy, a Tausz bankházban nyitott folyószámlára helyezett, amiről mindig csak a hárfakészítéshez szükséges kiadásokat fizették. Lenhardt a pénzből öt darab mesterhárfát készített. Ebből egyet kétezer pengőért Budapestre adtak el, kettőt bizományban Lipcsébe küldtek, kettő pedig Tausz Gyula bankárnál maradt az ötezer pengős „gyors-kölcsön” fedezetéül.54 Mesterhárfát Lenhardt ezután már nem készített. 1929-ben még voltak megrendelések, de a következő évben hárfát már senki sem akart vásárolni.

Lenhardt megbízta Molnár Béla hiteltudósítót, hogy kintlevőségeinek behajthatóságát mérje fel. Kiderült, hogy követeléseinek egy része (kb. 1500 pengő) nem, vagy nehezen behajtható.55 1930 júliusában Lenhardt ezt írta: „Önhibámon kívül teljesen elszegényedve... immár a hárfagyártást folytatni képes nem vagyok, sem kötelezettségeimnek eleget tenni nem tudok. Hárfaműhelyem most parlagon hever, mely mint olyan a mai viszonyok között még eladási értéket sem képvisel, mivel különleges célú berendezésénél és felszerelésénél fogva más iparág űzésire nem alkalmas s így eladás esetén legfeljebb csak mint ócskavas volna értékesíthető.”56 Lenhardt 1930 tavaszán lebontotta a hárfakészítésre szakosodott nagyműhelyt. A berendezéseket (szalagfűrészt, 6 darab enyvező bakot) és az alapanyagokat (mahagóni, kőris-, jávor- és kevés citromfa furnért, jávorfa rönköket, facsavarokat) átvitték egy Malom utca 9. szám alatti raktárhelyiségbe, ahol egyébként a faanyag nagy része pár éven belül tönkrement.57

Lenhardt megtört, összeomlott. 50 éves korára egészsége is megromlott, egy korábbi betegségéből következően karjai és lábai lebénultak, így székhez kötve töltötte élete utolsó évét. Hárfaüzemét bezárta és leszerelte, a hangszerüzletébe ritkán betévedő vevőket felesége szolgálta ki. Hangszerjavító műhelyében már csak egy-két alkalmazott dolgozott.58 Lenhardt János 1931. szeptember 24-én tüdőgümőkórban elhunyt.59

A vállalkozás Lenhardt halála után

Lenhardt János nem hagyott hátra végrendeletet. Saját gyermeke nem volt, azonban 1924-ben törvényesen örökbe fogadta az akkori feleségével rokonságban álló Varga Jánost,60 aki ezek után egyetlen örököse lett. Dürr Teréz, Lenhardt 24 évesen özvegyen maradt felesége semmit nem hozott a házasságba. Miután a hagyatékról ifj. Lenhardt (Varga) János és édesanyja 400 pengő és a gyermek egy évi eltartása és taníttatása — a 4. polgári osztály befejezéséig — ellenében lemondott,61 Lenhardt János üzemét és üzletét özvegye folytatta tovább, de a hárfaüzemet nem tudta továbbvinni. Lenhardt különleges eljárásai ekkor értéket már nem képviseltek, és lassan feledésbe merültek.62

A már munkaképtelen Lenhardt alig egy hónappal halála előtt vette fel műhelyébe Somogyváry Tivadart, aki Gernhardt Józseffel együtt az özvegy alkalmazásában maradt. Lenhardt halála után a műhelyben már csak javítás folyt, anyagbeszerzés nem történt, hangszereket nem készítettek.63 Az özvegy 1934-ben férjhez ment,64 így Holló Pál lapszerkesztő, az új férj is tulajdonos lett. 1937-ben a Lenhardt által létrehozott hangszerkészítő műhely megszűnt.65 Ezek után a Király utca 42. szám alatti műhelyben Somogyvárynak volt hangszerkészítő műhelye. 66 A mesterséget fia folytatta tovább, aki az 1980-as években szüntette be tevékenységét és költöztette ki a hangszerkészítő műhelyt a Líceum templom melletti telekről.67

A hárfa népszerűsítése

Több forrásban találjuk nyomát Lenhardt olyan közéleti szerepléseinek, kezdeményezéseinek, melyeknek célja a hárfa népszerűsítése volt. Úgy tűnik, tudatosan akarta kiépíteni vevőkörét, ezért a hárfa elterjesztésére minden rendelkezésre álló eszközt igyekezett megragadni.

Lakásán hárfaiskolát működtetett, melynek 1927-ben 40 növendéke volt. Lenhardt, „mint univerzális muzsikus, de nem képzett hárfatanár”, a budapesti Zeneakadémia tanárainak tanácsaitól kísérve, rendes hárfaiskolából (tankönyvből) tanított. Előkészületeket tett arra, hogy a városi zeneiskolában szervezett keretek között folyjon a hárfajáték oktatása. Állítása szerint 1927-ben Budapestről hárman is jelezték, hogy készek betölteni a majdani hárfatanári állást. Lenhardt propagandamunkájának köszönhetően a Notre-Dame nőzárda és a püspöki énekiskola is ígéretet tett a hárfa rendszeres oktatására.68

Üzemébe muzsikusokat, politikusokat invitált, hogy támogatásukat elnyerje. Két alkalommal látogatta meg Mosshammer Ottó, a m. kir. Zeneakadémia hárfaművész tanára, aki három hárfát rendelt Lenhardtól a Zeneakadémia számára. Mosshammer közbenjárására ezután az Operaház nem Lipcsében javíttatta bárfait, hanem Lenhardtnál. Budapesti hangversenye utáni vidéki koncertkörútján, 1926. november 21-én Pécsett koncertezett Robert Payr zeneszerző, a bécsi állami operaház és a bécsi filharmonikusok hárfaszólistája.69 Pécsi tartózkodása idején másfél órát töltött el Lenhardt üzemében. Perlaky György országgyűlési képviselő 1926 őszén tekintette meg az üzemet, és Lenhardt tudomása szerint ezek után a kultuszminiszternél 50 000 pengős állami támogatásra terjesztette fel. Ellátogatott még a hárfaüzembe gróf Benyovszky Móric, Nendtvich Andor polgármester és Oberhammer Antal országgyűlési képviselő, akik mind ígéretet tettek a hárfaüzem támogatására.70

Lenhardt baráti pártfogásra is számíthatott. 1929. december 9-én, nem sokkal hárfa-üzemének bezárása előtt tett még egy utolsó próbálkozást az érdeklődés felkeltésére, üzemének életben tartására, és ebben többen segítségére voltak. A Pécsi Dalárda szervezte a hangversenyt, ahol Lenhardt bemutatta hárfáit „Pécs városának és közönségének” valamint „jóakaróinak”71 Az est illusztris vendége Alfred Holy volt. Az amerikai származású, Bécsben élő hárfaművész, aki korábban a bostoni zeneakadémián is tanított, Lenhardt legújabb hárfáján játszott. A hangverseny előtt Waldbauer Henrik, a 8. honvéd huszárezred nyugalmazott ezredese tartott előadást a hárfa történetéről.72 A férfikart Haksch Lajos, a dalárda karnagya vezényelte. Másnap a Dunántúl című lap egy teljes hasábot szentelt a hangversenyről szóló beszámolónak, és nem szűkölködött a Lenhardt-hárfa méltatásában sem. A cikk zárása felér egy segélykiáltással: „A hangversenynek még egy szereplője volt: a 'Lenhárd-hárfa', mely a dalestélyre az ösztönzést adta. A pécsi magyar ipar ezen mesterműve fényes győzelmet aratott. Reméljük, hogy megbecsülik, kik erre illetékesek és kötelesek.”73 [Kiemelés az eredetiben.]

A „Hárfa”-daloskör

Lenhardt János 1926 júniusában kezdeményezte egy egyesület létrehozását, mely alakuló közgyűlését szeptember 5-én tartotta az Ágoston téri fiúiskola rajztermében.74 A közgyűlésen megjelentek a Dunántúli Dalszövetség, a Pécsi Polgári Daloskör, a Pécsi Dalárda és a Pécsi Postatisztviselők Dalárdájának képviselői is. A megválasztott tisztikar a következőképpen alakult: elnök: Lenhardt János hangszerkészítő; alelnök: Dr. Bors Dezső törvényszéki jegyző; titkár: Hugi Ádám egyetemi hallgató; főkarmester: Haksch Lajos állami anyakönyvvezető; karmester: Pozsgay Dezső tanító; igazgató: Koller József könyvkötő; jegyző: Schiffrich Jenő tisztviselő; pénztáros: Dittler Othmár üzletvezető. A ,,Hárfa”-daloskör célja volt ,,a dalnak férfi- és vegyeskarban való művelése az iparos és kereskedő osztály, valamint az ezekhez csatlakozó foglalkozásbeliek azon ifjúságának körében, amely a műveltségi fokán vagy fölül vagy alul álló meglevő dalostársaságokban elhelyezkedni eddig nem tudott.”75

Pécs fent idézett iparos- és kereskedőrétegén főként kisiparosokat, kiskereskedőket kell értenünk. A tagok foglalkozási összetételéből láthatjuk, hogy a tagtoborzás elve valóban érvényesült.76 Lenhardt olyan társadalmi réteget célzott meg, amelynek tagjai más dalárdában nehezen tudtak elhelyezkedni, és voltak még egyesületekben le nem kötött tartalékai. Az alapszabály is leszögezte, hogy a működő tagok más dalos egyesület működő tagjai nem lehetnek. A daloskör „csatlakozó foglalkozás-béli” tagjai — tisztviselők, értelmiségiek — kevesen voltak, és azok is főként a tisztikarban foglaltak helyet. A másik — a „műveltségi fokon aluli” — irány a munkásdalárdáktól való megkülönböztetésre utal. Ezekből az 1920-as években már bőséges volt a kínálat, hiszen munkahelyek, szakmák szerint könnyen szerveződtek.77 Az új egyesület valóban hiánypótló volt, bizonyítja ezt, hogy 91 taggal alakult meg. Tevékenységi körébe tartozott a hangversenyeken, egyéb előadásokon, népünnepélyeken való részvétel.78 Ez 1928-ban kiegészült a zenei oktatás és karirodalom fejlesztésével, ezen keresztül a magyar kultúra és nemzeti eszme előmozdításával, valamint a jótékony és hazafias kulturális mozgalmakban való részvétellel.79

Talán Lenhardt üzleti és egészségügyi gondjainak, az ebből következő visszavonultságának tudható be, hogy az egyesület 1928-tól szüneteltette működését. A régi alapító tagok, tisztségviselők elhagyták a dalkört. Az alapszabályban rögzített elvek életképességét bizonyítja, hogy az egyesület 1932. április 14-én újjáalakult.80 Az új vezetők, pártoló és működő tagok szinte kizárólag Pécs — jellemzően kisiparosok, munkások által lakott — Budai városrészéből kerültek ki. A dalkör zenekara elsőrangúvá fejlődött, több tagja a pécsi filharmonikusoknál is játszott, ezért most már a zene szót is szerepeltetni kívánták a testület nevében, 1932 augusztusában az egyesület ennek megfelelően kezdeményezte neve Pécs-budai „Hárfa” Dal és Zeneegylet-re változtatását. Ezt a tagok „egyhangúlag, örömmel elfogadták”.81 A névváltoztatás eredménye végül Pécsi „Hárfa” Dal és Zeneegyesület lett, a polgármester felterjesztésének javításából úgy tűnik azért, mert az összekeverhetőség miatt zavaró „budai” jelzőt a belügyminiszter jóváhagyásában nem támogatta.82 A zászlószentelésre 1936-ban került sor. A második világháború következtében a taglétszám erősen fogyatkozott, és miután 1944 októberében az egyesület helyiségét katonai célra lefoglalták, az egyesület gyakorlatilag nem működött tovább. Végül 1948 márciusában, a belügyminiszter egyesületeket feloszlató rendeletével megszűnt.83

Következtetések

Térjünk vissza a dolgozat elején felvetett kérdésekre: a pécsi hárfa miért nem futott be az orgonáéhoz hasonló karriert, és miért kellett a hárfagyártásnak rövid időn belül elhalnia? Ha már Horváth Mihály könyvének idézett részletében Angster Józseffel vetette össze Lenhardt János munkásságát, tegyük mi is ezt, hogy plasztikusabbá váljon, milyen különbségek vezettek a két eltérő karrierhez. A kettejük közötti legszembetűnőbb különbség az, hogy Angster két generációval korábban született. 33 évesen, 1867-ben kapott iparengedélyt Pécs város Tanácsától és rögtön a pécsi zsinagóga orgonájának építésével kezdhette pályafutását. Az éppen polgárosulásnak induló városban kevés vetélytársa akadt.84 Angster nagy előnye volt az a tapasztalat és látásmód, amit tízéves vándorlása alatt szerzett. Különösen az akkori orgonaépítés egyik legelismertebb mesterének számító Aristide Cavaillé-Coll párizsi üzemében eltöltött idő alakította Angster szemléletét. Ennél sokkal kézzelfoghatóbb tudományt is kapott: megismerhette az üzem különböző orgonaváltozatait, és a mester technikai újításait is készen kapta. Abban, hogy önálló tapasztalat és — a döntés pillanatában még — iparengedély nélkül megbízták a zsinagóga orgonájának építésével, nem kis szerepet játszott vándorkönyve és a párizsi mester minősítése. Angsternek még úgy is sikerült talpon maradnia, hogy egy különleges hangszerre specializálódott. Szerencséje volt, hogy egy olyan, gazdaságilag, kulturálisan prosperáló korban építette ki iparát, amelyre a középületek mellett a templomok építése is jellemző volt. Márpedig templom orgona nélkül elképzelhetetlen. Az is kedvezett neki, hogy az orgonaépítés természetéből — nehéz szállíthatóságából — fakadóan külföldi mesterek aligha lehettek versenytársai. Angster József egy biztos alapot tudott magának teremteni, amire támaszkodva fokozatosan bővítette üzemét. A szaktudás és a cégvezetés tudománya apáról fiúra szállt a családban, az államosításig három generáció váltotta egymást.85

Mindez nem adatott meg Lenhardtnak. 1903-ban, 23 évesen alapította hangszerkészítő üzemét, és valószínűleg azért döntött a hárfakészítés mellett, hogy egy Magyarországon kevéssé ismert, és addig még nem gyártott hangszerrel kitűnjön versenytársai közül. Csakhogy a gyártáshoz szükséges előkészületekre fordítandó forrásokat és saját lehetőségeit nem mérte fel helyesen, és meglehet, a keresletet sem. Lenhardt úgy gondolt a hárfára, mint a zongora riválisára, amely a háztartásokból képes azt kiszorítani. A szalonoknak azonban tradicionális tartozéka volt a zongora, és noha Lenhardt hárfáin is le lehetett játszani a zongoradarabokat, azok mégsem hárfára íródtak. A hárfa sosem tett szert olyan népszerűségre, mint — árkategóriájában maradva — a zongora, vagy Schunda cimbalma, amelyből a nemzeti romantika korában a cigányzene elmaradhatatlan kelléke lett. Lenhardt tehát Angster Józseffel és példaképével, Zsolnay Vilmossal ellentétben nem volt tekintettel a keresletre. Zsolnaynak a kelendő háztartási és épületkerámiák hozták a stabil bevételt. Lenhardt fordítva gondolkozott: a keresletet akarta az általa kitalált, és sikeresnek remélt hárfagyártáshoz igazítani. Azért szervezte a hárfaiskolát és a „Hárfa”-daloskört, hogy keresletet indukáljon. Az is kérdéses, hogy a megfelelő társadalmi réteget célozta-e meg.

Lenhardt talán szenvedélyes természetének köszönhette, hogy hajlamos volt az irreális helyzetértékelésre. A magyar hárfának túlméretezett gazdasági jelentőséget tulajdonított: „hatalmas tényező lesz ezen új iparág a külföldi valuták beözönlésének előmozdítására, viszont erős védőgátat fog képezni a magyar pénz külföldre vitele ellen.”86 — írta a kereskedelemügyi miniszternek. Ebből a naivitást tükröző látásmódból táplálkozhatott az a meggyőződése is, hogy felveheti a versenyt a világ nagy — több évtizednyi tapasztalatot és számtalan munkást maga mögött tudó — tőkeerős hárfagyáraival. Lenhardt „nem tanulmányozhatta sehol a hárfagyárak berendezését, a speciális gépek szerkezetét”, de még a hárfa készítést se tanulta mestertől.87 Olvasott ugyan hárfára vonatkozó irodalmat — ez a múzeumban található iratcsomóból is kiderül —, de hosszú, idegölő munkájával valószínűleg a már meglévőt fedezte fel újra. Újításait talán ezért nem sikerült szabadalmaztatni.

Az is kérdéses, hogy megfelelően árazta-e be a hárfáit. Azt tudjuk, hogy 1929-ben utolsó öt mesterhárfájának előállítási költsége darabonként nagyjából ezer pengő volt. A hárfaüzem felállítására négy év alatt 80 000 pengőt költött,88 de egy koncerthárfát — minőségtől függően — 2000-3000 pengőért adott el. Igaz, hogy segédje, Stojánovics Dániel vallomása szerint sok hárfát gyártottak, de 1924 és 1927 között évente csak 3-4 darab igazán értékes mesterhárfát készítettek. Ezeknek egy részét ingyen, mintadarabként vagy bizományban küldte el Lenhardt a megrendelőknek.

Ez — ha hozzátesszük, hogy üzeme gépesített volt — nem tűnik magas számnak,89 és mivel megrendelései voltak, a tőkehiányt támasztja alá. A továbbiakban kizárólag kölcsönökből termelt. 1929-ben öt koncerthárfát készített, és a 10 000 pengős állami kölcsönnek köszönhetőn az 1928-as lehetett a legtermékenyebb éve. Leveleiben gyakran elmondta, hogy feleannyiért tudta értékesíteni a hárfákat, mint külföldi versenytársai. A történet teljességéhez hozzátartozik, hogy pl. a chicagói Lyon & Healy hárfagyár még ma is virágzik, Lenhardt üzeme viszont pár éven belül tönkrement. Ha Lenhardt feleannyiért árulta bárfait, mint az amerikai „nagyüzem”, akkor bizonyára nem számolta bele az árba például a kísérletezésre szánt szellemi és anyagi áldozatot, a gépesítés költségeit, vagy — legfőképpen — magasabb áron nem tudta őket értékesíteni. A gazdasági világválság idején már senki sem vásárolt ilyen drága hangszert. Angsterrel szemben Lenhardtnak nem volt szerencséje az időzítéssel. Gépesített hárfaüzeme azért is volt vakmerő vállalkozás, mert neki soha nem volt saját ingatlana. Lakásán kívül (Sörház utca 12., majd Kisflórián utca 8.) három üzletének bérleti díja is a vállalkozás tőkéjét emésztette.

Waldbauer vallomásából tudjuk, hogy Lenhardtnak nem volt erőssége a cégvezetés: végzetesen hanyagul bánt az üzem pénzügyeivel. Az üzletmenetről semmiféle nyilvántartást nem vezetett, pénztárkönyve sem volt. Még a csőd szélén is adott el hitelben hangszereket, adósairól „valami kezdetleges feljegyzéseket vezetett”.90 Hitelezőinek számláit egy helyen tartotta, a hagyatéki per során így rekonstruálhatták passzívumát. Nem véletlen, hogy a nyugalmazott ezredes nem merte Lenhardt kezébe adni azt az összeget, amit a megsegítésére összegyűjtöttek, és hogy másfél évig közreműködött barátja üzletvitelében — mindaddig, amíg nyilvánvalóvá vált számára, hogy a hárfák értékesítésével nem boldogulnak.

Anyagi gondjai ellenére Lenhardt nehezen mondott le megszokott életviteléről. Láthattuk, hogy 1926 óta egyre nagyobb összegű kölcsönökkel tudta életben tartani vállalkozását, egyre inkább eladósodott. Ennek ellenére még 1928-ban is 4-5 segédet alkalmazott.91 Házvezetőnőt mindig tartottak, az utolsót — aki Lenhardt halálakor szolgált — 1929-ben vették fel. Azt a háztartási kisegítőt azonban már nem tudták fizetni, akit 10-12 éven át alkalomszerűen, hosszabb-rövidebb ideig alkalmaztak.92 A hagyatéki leltárból és a szolgáló vallomásából tudjuk, hogy Lenhardt tulajdonában voltak olyan tárgyak, amelyek bár nem képviseltek nagy értéket, szorultságában Lenhardt pénzzé tehette volna őket. Ilyen volt például Lenhardt aranyláncon függő duplafedelű aranyórája, az igazgyönggyel és briliánssal kirakott arany nyakkendőtűje,93 vagy a rubinköves aranygyűrűje. A bérelt lakás szobájának vitrinjét mindennapos használaton kívüli, elegáns asztali szervizek díszítettek. Lenhardt végül is mintegy 15 000 pengő értékű hagyatékot hagyott maga után. (1933-ban az iparosok évi kereseti adóalap minimuma 1000 pengő volt.)94

Lenhardt példája annak, hogy a 20. század elején egy kereskedelmi üzletet és kisüzemet felépíteni képes középpolgár a két világháború közötti — és különösen a gazdasági válság sújtotta — Magyarországon hogyan próbál talpon maradni, és a lecsúszás ellenére hogyan igyekszik minden áron tartani a társadalmi státuszát. A látszat fenntartásának azonban ára volt. Lenhardt bukását éppen az a hárfaüzem okozta, amire a legbüszkébb volt. Az egzisztenciája került veszélybe részben azért, mert fogékony volt az ország területi csökkenéséből következő, a társadalom önbizalmát erősítő kultúrföiény-propagandára. Ugyanakkor ennek az eszmének is köszönhető az az esetenként anyagi áldozatokkal járó szolidaritás, amit a város tehetősebb zenekedvelői nyújtottak az „első magyar hárfagyárosnak”.

Lenhardt János elfelejtett emlékezete

Lenhardt János és hárfája nemcsak a lokális emlékezetből, hanem a zenetörténetből is törlődött. Horváth Mihály már idézett, 1959-es pécsi kiadású könyvén95 kívül egy zenetörténeti kataszter tesz róla említést — két sorban és pontatlanul.96 Pedig 1928-ban még olyan jelentős személyisége volt Pécsnek, hogy bekerült a város legmeghatározóbb lakóit felsorakoztató Pécsi fejek című életrajz-gyűjteménybe. Halálát követően, Mindenszentek napján levente díszszázad vonult ki Lenhardt sírjához a pécsi köztemetőbe. A gyászünnepségen a Pécsi Levente Zeneegyesület Verdi Gyászinduló-jával „rótta le kegyeletét jótevője iránt”, dr. Várnagy Elemér városi tiszteletbeli aljegyző beszédet mondott, majd babérkoszorút helyezett a sírra.97 A Lenhardt által alapított „Hárfa”-daloskör 1944-ig ápolta emlékét.

A nehezen leplezhető eladósodás bizonyára nem tett jót Lenhardt hírnevének. A hagyatékért folyó elhúzódó és megalázó pereskedés a hozzátartozók számára megkeserítette a kegyelet ápolását. Az özvegynek kedvező ítélet után Lenhardt János örökbe fogadott gyermekének gondnoka fellebbezett, de másodfokon nem született ítélet, mert a felperes ismeretlen helyre költözött, Lenhardt özvegye pedig második férjével kivándorolt Amerikába.98 Örökösök, és a hárfakészítést tovább folytató tanítványok híján a pécsi hárfával együtt lassan Lenhardt János is feledésbe merült. Ma már a sírját is hiába keressük. Epigramma helyett álljon itt emlékül önmetaforája: „Az én törekvéseim hasonlóak talán a felvillanó lánghoz, amely világít, míg erőforrásai vannak, de sötétség borul rá, ha azok kiapadnak.”99

IRODALOM

  • ANGSTER József 1993. Angster. A pécsi orgonagyár és a család története. Pécs.
  • BÁTYAI Gitta 2002. Braun János hangszerkészítő és látszerész. Szeged XIV. évf. 6. szám.
  • BERCZELI Anzelm Károly 1978. Mesterhegedű. Bp.
  • GYÁNI Gábor-KÖVÉR György 2003. Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp.
  • HORVÁTH Mihály 1959. Muzsikáló Pécs. Várhalmi Oszkár adatai alapján. Pécs.
  • Magyarország helységnévtára különös tekintettel az állami anyakönyvi kerületek beosztására. 1895. Szerk.: Jekelfalussy József. Bp.
  • Magyarország közigazgatási atlasza 1914.
  • A Magyar Szent Korona Országai. 2000. Szerk.: Zentai László. Baja-Pécs.
  • NÁDOR Tamás 1974. Zenei emlékhelyek Pécsett. Pécs.
  • NÁDOR Tamás 1979. Zenés esték a Mecsek alján. Válogatott zenei írások. Pécs.
  • NÁDOR Tamás 1995. Pécs zenei krónikája. Pécs.
  • PÁSZTOR Andrea 2004. Szárnykürt (tárgyleírás), ín: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve XLIII-XLIX. évf.
  • Pécsi fejek 1928. Szerk.: Zsadányi Oszkár és Kalmár Gyula. Pécs.
  • PÉTER László 2000. Gárdonyi első olvasói. Kortárs. XLV. évf. 10-11. sz.
  • PHLIPP Clarisse 1998. Schunda Vencel József (1845-1923). Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle. CIII. évf. 6. sz. Elektronikus publikáció.
  • SZABOLCSI Bence-TÓTH Aladár 1965. Zenei Lexikon. Bp. The New Grove Dictionary of Musical Instruments. New York.


JEGYZETEK

1. HORVÁTH M. 1959. 96. p.

2. Janus Pannonius Múzeum (JPM) Új- és Legújabb Kori Történeti Osztálya (Tört. O.) 1.71.738. nyilvántartási számon egy feltehetőleg Lenhardt János állal összeállított tartalmú Pathéfon-dossziét őriz. A dokumentumok 1935-ben kerültek a múzeumba. A dosszié tartalma: JPM Tört. O.: Lenhardt János beadványának piszkozata. 1.71.738.1.; Lenhardt János kérvénye a kereskedelemügyi miniszterhez 100 000 p. állami kölcsön ügyében. Pécs, 1927. január (piszkozat). 1.71.738.2.; Lenhardt János hangszerkészítő üzemének fejlesztésére 100 000 pengős állami támogatást kér a minisztertől. 1.71.738.3.; Lenhardt János pécsi hárfakészítő kérvénye a miniszterhez 10 000 p. állami kölcsönének elengedése ügyében. Pécs, 1930. augusztus 10. 1.71.738.4.; Értesítés Lenhardt János részére a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamarától, hogy a miniszternek nem áll módjában a 10 000 p-ös kölcsönt elengedni. Pécs, 1930. szeptember 17. 1.71.738.5.; Lenhardt János pécsi hangszerkészítő ismételt kérelme a 10 000 pengős állami kölcsön elengedése miatt. Pécs, 1930. október 25. 1.71.738.6.; Lenhardt János Legelső Magyar Hárfa gyára Pécs. Üzleti levél. 1.71.738.7.; Blaser, Corinna: Die Harfe. Schweizer Illustrierte Zeitung, Nr. 20. 732-733. o. 1.71.738.8.; Spezial — Katalog der berühmten Lyon & Healy Harfen. General-Vertreter für Europa Jul. Heinr. Zimmermann Leipzig, St. Petersburg, Moskau, London. 1.71.738.9.; A kereskedelemügyi miniszter Lenhardt János részére 10 000 p. állami kölcsönt engedélyez 5%-os kamattal 5 évi időtartamra. Bp. 1928. február 4. 1.71.738.10.; A kereskedelemügyi miniszter értesítése Lenhardt János részére, az általa kért 100 000 p. állami támogatás elutasításáról. Bp. 1927. április 8. 1.71.738.11.

3. Baranya Megyei Levéltár (a továbbiakban: BML) A Pécsi kir. Törvényszék iratai. P.932/1933: Hagyatéki per: illetve a Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934.

4. BML Pécs I. Házassági Akv. 1926/463.

5. Magyarország helységnévtára... 1895., Magyarország közigazgatási atlasza 1914. 2000.

6. Életrajzi adatok: Pécsi fejek. 1928., JPM Tört. O. Lenhardt János üzleti levele. 1.71.738.7.

7. Braun János hangszerkészítő egyben irodalmi alak. Életrajzi regényében (BERCZELI A. K. 1978.) Berczeli mostohanagyapjaként, Bagdi János néven örökítette meg alakját. (PÉTER L. 2000. 97. p.) Ha hihetünk Berczeli beszámolójának, Braun a híres budapesti hangszerkészítőtől, a cimbalom és a tárogató megújítójától, Schunda Venceltől hozatott hangszerekkel töltötte fel üzletét (BERCZELI A. K. 1978. 29. p.). Braun Jánosról még: BÁTYAI G. 2002. 6. szám borító 3.; Lexikon Confectorum Instrumentorum Regionis Ciscarphatianae. Hangszerkészítők 1500-1930. Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Hangszergyűjtemény (gépirat).

8. BML Pécs város első fokú közigazgatási hatósága. Iparlajstrom VII (A, B, C, D). 45/1903.

9. Az 1907-ben díjnyertes hegedű Lenhardt 1933. március 11-én felvett hagyatéki pótleltárában is szerepel: „l db. Lenhardt János: 1907. kiállítási mesterhegedű. 1000 P.” (BML A pécsi kir. Járásbíróság iratai. 23363/1932: Lenhardt János hagyatéki ügye.)

A tárgyat beszolgáltató közlése alapján valószínűsíthető, hogy ugyanez a kiállítási mesterhegedű található a Magyar Nemzeti Múzeum Hangszergyűjteményében, Üsz.: H. 1971.8. Ezúton köszönöm a hangszergyűjteményt kezelő muzeológusnak, Radnóti Klárának a segítségét, és a hangszerkészítésről nyújtott bőséges és hasznos információit.

10. A pótleltár összeállításában és a tételek beszerzési, illetve előállítási árának meghatározásában részt vett Heisler Erneszlin pécsújhegyi lakos, aki még Lenhardt életében öt éven át vezette annak üzletét. Heisler Erneszlin valószínűleg családi kapcsolat — Heisler Vilmosné született Lenhardt Zsófia — révén került ebbe a pozícióba. (BML A pécsi kir. Járásbíróság iratai. 23363/1932).

11. A Lenhardt János által Összeállított levélmandolin 1930-ban készült. MNM Hangszergyűjtemény, Ltsz.: H. 1999.1.

12. Pécsi Napló, 1909. május 26. 8. p. A BML főlevéltárosa, Tegzes Ferenc számos Lenhardthoz kapcsolódó újsághírt, hirdetést gyűjtött össze, munkáját ezúton köszönöm.

13. Pécsi Napló, 1909. július 18. 11. p.

14. Pécsi Napló, 1910. május 1. 12. p.

15. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/39.

16. A szárnykürtről bővebben: PÁSZTOR A. 2004. 142-143. pp.

17. Berczeli Anzelm Károly regénye alapján Braun Jánosnál is ez volt a gyakorlat. (BERCZELI A. K. 1978. 34. p.)

18. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41. Gernhardt József tanúvallomása.

19. Köszönettel tartozom Rácz Rudolf rézfúvós hangszerjavítónak, aki a rézfúvós hangszerek készítéséről, javításáról bőséges felvilágosítást adott, és a rézfúvós hangszerek meghatározását is elvégezte. Rácz Rudolf járt ifjabbik Somogyváry Tivadar — szintén a Király utca 40. szám alatti — egykori hangszerjavító műhelyében, ahol a Lenhardt hagyatékban felsoroltakhoz hasonló — és nem kizárt, hogy tőle örökölt — rézfúvós hangszerek készítéséhez, javításához használt eszköz- és szerszámtípusokat látott. Lenhardt hagyatéki pótleltárában következő tételek szerepelnek: 97. tétel: „2 garnitúra réz hangszer gyalu”, 147. tétel: „90 drb. vas szerszámgolyó”. BML A Pécsi kir. Járásbíróságiratai. 23363/1932: az 1933. március 11-én felvett leltár alapján.

20. JPM Tört. O. Ltsz: F.3927.2.

21. Dunántúl, 1911. május 4. 4. p.: Hoffmann Károly pécsi zenetanárral együtt Lenhardt finn énekestélyt adott a mohácsi katolikus legényegyletben.

22. Pécsi Napló, 1917. szeptember 30. 2-3. pp.

23. Haksch Lajos elnevezése. Lásd uo.

24. Dunántúl, 1913. augusztus 9. 3. p.

25. Kromatika: a hangok egymásutánjának az a módja, amikor valamely alapskála fokai két- vagy többféle alakjukban (eredeti és származtatott: felemelt vagy leszállított formájukban) lépnek fel egymás mán vagy vagy egymás közelében. [...] kromatikus hangszerek azok, amelyeken (az un. természetes hangszerekkel szemben) az oktávnak mind a 12 felhangját intonálni képesek. SZABOLCSI B. — TÓTH A. 1965. 384. p.

26. The New Grove Dictionary of Musical Instruments. 1984. 131-147. pp.

27. BML Pécsi Ipartestület, cégnyilvántartási lap.

28. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének Múzeumában található az 1927-ben készült, gravírozott 12. darab (Op. 12). Ltsz.: 85.1. Ezúton köszönöm a múzeum munkatársának, Kárpáti Zoltánnak a segítségét.

29. Pécsi fejek. 1928.

30. BML Pécs város első fokú közigazgatási halósága, Iparlajstrom VII (A, B, C, D), 45/1903.

31. BML Pécsi Ipartestület, cégnyilvántartási lap.

32. JPM Tört. O. 1.71.738.2.

33. BML Pécsi Ipartestület, cégnyilvántartási lap; a Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41. Stojánovics Dániel tanúvallomása.

34. JPM Tört. O. 1.71.738.2.: Lenhardt a kérvényben hat szakmunkásról számol be, de cégnyilvántartási lapja csak négy alkalmazottat sorol fel ebben az időszakban. A hárfákkal kapcsolatos asztalos munkát valószínűleg Ruppert Imre és Novincs György asztalos mesterek végezték. (BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41.)

35. JPM Tört. O. 1.71.738. 1.: Elképzelhető, hogy a felveendő kölcsön reményében Lenhardt eltúlozta ingóságai értékét. Egy év múlva, saját használatra készített felmérésében már passzívumot állapított meg.

36. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41. Stojánovics Dániel tanúvallomása.

37. Lenhardt aranyozott hárfáinak 3000, rámás (faragott) hárfainak 2400 pengő volt a forgalmi értéke. BML A Pécsi kir. Járásbíróság iratai. 23363/1932. Lenhardt János hagyatéki ügye, póthagyatéki leltár, 1933. március 11.

38. JPM Tört. O. 1.71.738.1.

39. JPM Tört. O. 1.71.738.2.

40. Uo.

41. Uo.

42. Uo.

43. A világra szóló eseményről 1927. május 23-án „Geneva Fest” címmel a Time magazin is beszámolt.

44. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41.

45. JPM Tört. O. 1.71.738.11.

46. JPM Tört. O. 1.71.738.10.

47. JPM Tört. O. 1.71.738.9: Lenhardt birtokában volt az 1889-ben alapított chicago-i Lyon & Healy Hárfagyár katalógusának (másolata), melyet az európai főképviselet, a Julius Heinrich Zimmermann cég használt.

48. JPM Tört. O. 1.71.738.4

49. JPM Tört. O. 1.71.738.5; 1.71.738.6.

50. 1925. szeptember 8-án elhunyt Lenhardt — feltehetően második — felesége, Pecsnig Ernesztina. (BML Pécs 1. Halotti Akv. 1925/719.) 1926. december 23-án kötött harmadik házassága nem tartott sokáig, másfél év múlva elvált. (BML Pécs 1. Házassági Akv. 1926/463.)

51. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P. 1.407/1934/39.

52. JPM Tört. O. 1.71.738.4

53. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41.

54. A hangszereket nem sikerült eladni. Lenhardt 1933-as hagyatéki pótleltárában szerepel a két aranyozott hárfa (3000 pengő/db), melyeket a Julius Heinrich Zimmermann cégnek bizományban küldtek ki. A felsorolásban szerepel a Tausz bankházban biztosítékként elhelyezett két hárfa is: egy aranyozott rámás (3000 pengő) és egy mahagóni színű rámás (2400 pengő). (BML A Pécsi kir. Törvényszék iratai. P.932/1933).

55. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.l.407/1934.

56. JPM Tört. O. 1.71.738.4

57. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41.

58. A céglajstrom és a tanúvallomások alapján Lenhardt halála előtt néhány héttel vette fel Gernhardt mellé Somogyváryt. (BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41).

59. BML Pécs I. Halotti Akv. 1931/1014; BML Haláleset-felvétel 6070/1931.

60. BML Haláleset-felvétel 6070/1931. Lenhardt (Varga) János szül.: Pécs, 1918. január 29. Örökbe fogadva: Baranya v.m. Árvaszék iratai. 4736/1925.

61. BML A Pécsi kir. Járásbíróság iratai, 23363/1932: Lenhardt János hagyatéki ügye. A hagyaték megállapításánál passzívumot mutatattak ki. Az özvegy felajánlotta kiskorú Lenhardt Jánosnak és édesanyjának, hogy átveszi a hagyatékot, az örökösnek ezért fizet 400 pengőt és a fiút — aki neki nem volt örökbefogadott gyermeke — 15 éves koráig, az 1933-as tanév végéig eltartja. Ezt az árvaszék 1534/1932. számú határozata jóváhagyta. Lenhardt egykori bizalmasa, Molnár Béla hiteltudósító révén Lenhardt (Varga) János Óaranyban élő édesanyja (ekkor második férje révén Hollósi Ferencné) azonban úgy értesült, hogy az özvegy ingóságokat hallgatott el, ezért a kir. Járásbíróságnál, mint hagyatéki bíróságnál 1933. február 14-én póthagyatéki eljárás megindítását kérte. Ugyanakkor Pécs város Árvaszékénél kérte, hogy fia mellé Pécsett gondnokot jelöljenek ki. A gondnok Molnár Béla lett, aki 1933. március 11-én a pótleltárt felvetette, mely szerint a tiszta hagyaték 15.017 pengővel volt aktív. A kiskorú Lenhardt János képviselőjében Molnár Béla a Pk. 23363/1932. számú hagyatékátadó végzés és az özv. Lenhardt Jánosnéval kötött, a gyámhalóság 1231/1932 számú határozatával jóváhagyott egyezség ellen és járadék iránt keresetet indított a kir. Törvényszéknél (BML A Pécsi kir. Törvényszék iratai. P. 932/1933: Hagyatéki per). Az 1934. január 19-én kelt ítélet a felperest elutasította, és végrehajtás terhével kötelezte, hogy az alperesnek 500 pengő költséget fizessen. A gondnok Molnár Béla azonban 1934. február 15-én fellebbezett (BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934.). A peres felek érdektelenségét mutatja, hogy a hiábavaló pert közös kérelmükre 1936. március 18-tól szüneteltették. Miután a per minden szereplője — a gondnokot is beleértve — ismeretlen helyre költözött, 1939. április 14-én a per másodfokon a szüneteltetési idő letelte miatt ítélet nélkül zárult.

62. BML A Pécsi kir. Járásbíróság iratai. 23362/1932.

63. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/I934/41. Somogyváry Tivadar tanúvallomása. Bár Somogyváry a vallomás idején az alperes alkalmazottjaként nem volt érdektelen, a többi tanú vallomása is alátámasztja, hogy Lenhardt halálával megszűnt mindenféle hangszerkészítés.

64. BML Pécs I. Házassági Akv. 1934/97.

65. BML Pécs város első fokú közigazgatási hatósága, Iparlajstrom VII (A, B, C, D). 45/1903.

66. Somogyváry 1931. szeptember 1-én lépett a Lenhardt-cég alkalmazásába, tehát Lenhardttal közelebbi kapcsolata már nem lehetett. A 18 hónapos katonai szolgálatot leszámítva végig az özvegy alkalmazásában maradt. (BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41.) 1935. augusztus 2-án kapott iparigazolványt, ekkor a korábbi hárfaműhely címén (Király utca 33.) lakott. (BML Pécs első fokú közigazgatási halóság iratai. 4146/1935.) A pécsi iparosok 1937-és naptára szerint a Király u. 40. szám alatt (tehát ott, ahol korábban Lenhardté) volt a hangszerkészítő műhelye.

67. Ifj. Somogyváry Tivadar hangszerkészítő műhelye a telek hátsó részébe szorult vissza, az utcafrontot ekkor az Állami Biztosító új épülete foglalta el. Rácz Rudolf szóbeli közlése alapján.

68. JPM Tört. O. 1.71.738.2.

69. Dunántúl, 1926. november 19. 6. p., ill. november 22. 8. p.

70. JPM Tört. O. 1.71.738.2.

71. JPM Tört. O. gy. sz.: 235: Lenhardt János. Első Magyar Hangversenyhárfagyár. Pécs. Meghívó. Kelt: Pécs, 1929. december 4.

72. JPM Tört. O. A. 112.75.1: A hárfa és története, írta és felolvasta a „Pécsi Dalárda” e hó 9-én tartott hangversenyén, a „Lenhardt hárfa” bemutatóján Waldbauer Henrik.

73. Dunántúl, 1929. december 10.

74. BML IV. 1428. Pécs város egyesületi alapszabályainak levéltári gyűjteménye. 65 (Pécsi „Hárfa”-daloskor): 1024 (Jegyzőkönyv a pécsi „Hárfa”-daloskör megalakulásáról.)

75. BML IV. 1428: 65: 1454.: A „Hárfa”-daloskör Alapszabályai.

76. BML IV. 1428: 65: 1024: A pécsi „Hárfa”-daloskör tagnévsora. Pécs, 1926. szeptember 5.

77. 77. HORVÁTH M. 1959. 75. p.

78. „Már [1926] július 25-én föllépett a száz tagú együttes Harkányban: Brahms, Beethoven, Lányi és Szentgály művekkel. Ugyanez év szeptemberében Pécsváradon tart hangversenyt a Hárfa dalárda. A Dalkör december hó 8-án tartja a Pannónia szálló hangversenytermében pécsi bemutatkozó dal- és zeneestjét. A férfi- és vegyeskar is szerepelt; a műsor legnagyobb részét magyar népdalok töltötték ki. Közreműködött Schumann János (gordonka), Hormos Kálmán (zongora), valamint Kaszierer Rózsi (ének). Vezényelt Haksch Lajos.

1927 márciusában ismét rendez dal- és zeneestélyt az egyesület, melyen Krausz László a pécsi származású világjáró hegedűművész is fellépett. Ezen a hangversenyen először szerepelt a Dalkör vonószenekara. A Dalkör karnagya ez évben Erdős István lett. A Hárfa dalkör és a Pécsi Bőrgyári Dalárda november hónapban magyar dalestet rendezett a színházban, Molnár Margit hárfajátékkal és énekkel működött közre.” (HORVÁTH M. 1959. 80-81. pp.)

79. BML IV. 1428: 65: 1454.: A „Hárfa”-daloskör Alapszabályai.

80. BML Polgármesteri iratok I 34/1949-2812, ezen belül: 9/1933: Egyesületi jegyzék.

81. BML IV. 1428: 65: 1454: Jegyzőkönyv a címváltozást kimondó közgyűlésről és az új tisztikar megválasztásáról.

82. BML Polgármesteri iratok I 34/1949-2812. ezen belül: 25246/1932: A Hárfa-daloskör névváltoztatásának engedélyezéséi kéri.

83. BML Polgármesteri iratok l 34/1949-2812.

84. ANGSTER J. 1993. 15. p.

85. ANGSTER J. 1993.

86. JPM Tört. O. 1.71.738.2.

87. Pécsi fejek. 1928. Csak saját gépei elkészülte után volt alkalma összevetni azokat a külföldi gépsorokkal.

88. 88. JPM Tört. O. 1.71.738.2.

89. Angster József vállalkozása első 10 évében a munkaigényesebb és jóval drágább orgonából évente 2-5 darabot szállítson le. (ANGSTER J. 1993. 73. p.) A hárfával jobban összevethető hangszerből, a cimbalomból, Schunda Vencel József gépesített üzemében, 1873 és 1884 között évi kb. 100 darabot gyártott. Schunda üzeme 1873-ban 9 munkást és 5 tanulót foglalkoztatott. (PHILIPP C. 1998.) Elektronikus publikáció. http://www.mszh.hu/kiadv/insz/199812/schunda.htm] Schunda egyébként fél évszázaddal korábban hasonló indíttatásból reformálta meg és gyártotta a cimbalmot, mint Lenhardt a hárfát. A hangszer népszerűsítésére is hasonló módszereket alkalmazott. A kor közismert és megbecsült hangszerkészítőjének munkássága követendő példaként állhatott Lenhardt előtt.

90. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P.I.407/1934/41.

91. Uo. Gernhardt József tanúvallomása.

92. Uo. Szokics Katalin és Özv. Miskecz Vendelné szül. Hartmann Mária tanúvallomása.

93. Uo. Bálint István ékszerész ezeknek a tárgyaknak az értékét 70 illetve 50 pengőre becsülte.

94. GYÁNI G.-KÖVÉR Gy. 2003. 272. p.

95. Nádor Tamás a hárfaüzem címén kívül minden Lenhardtra vonatkozó adatot Horváthtól kölcsönzőit. NÁDOR T. 1995. 78. p., NÁDOR T. 1974. 63. p., NÁDOR T. 1979. 136. p.

96. Lexikon Confectorum Instrumentorum Regionis Ciscarphatianae. Hangszerkészítők 1500-1930. Gépirat a Magyar Nemzeti Múzeum Hangszergyűjteményében: A leírás nem említi, hogy Lenhardt vonós hangszereket is készített, de saját készítésű hangszerként a hárfa mellett felsorolja a rézfúvósokat, amire nincs közvetlen bizonyíték.

97. Dunántúl, 1931. november 5. 6. p.

98. BML A Pécsi kir. Ítélőtábla iratai. P. 1. 407/1934/47.

99. JPM Tört. O. 1.71.738.2.



Van szerencsém b. tudomására hozni, hogy Pécsett Király-utcza 40. szám alatt egy hangszerkészítő-üzletet nyitottam. Ajánlom dúsan felszerelt raktáromat mindennemű hangszerekről, u. m. vonós, réz, fa, fúvó és ütő hangszerek, mindennemű forgó és zenélő müvek, harmonikák, cziterák, gitárok, tamburák, ocarinák stb. Különös figyelmébe ajánlom saját készítésű vonós hangszereimet és azok legkitűnőbb javítását.

Egyedüli készítője vagyok Petry Antal által feltalált szabadalmazott magyar hegedűjének. Nagy választék mindennemű selyem, aczél és átfont hurokból és minden e szakmába vágó czikkekböl.