Tavaly az első Hangszerek Napja alkalmából mutattuk be Mandel Róbert csodálatos könyvét, a Hangszercsodákat. A cikkben egy videó is látható a szerző hangszerekről szóló, egyszerre szórakoztató és tudományos igényű előadásából.
 |
| Részlet Mandel Róbert Hangszercsodák c. könyvéből |
Most egy másik könyvből közlünk egy részletet, mely a népi hangszerekről, illetve a hárfa magyarországi elterjedéséről szól. Köszönjük Mandel Róbert hozzájárulását a közléshez, egyúttal ajánljuk a művet mindenkinek, aki érdekes történeteket, érdekes eszközöket, s még érdekesebb embereket akar megismerni!
A könyvet a Kossuth Könyvkiadó adta ki, ahogy több más Mandel-könyvet is. Internetes megrendelés esetén jelentős kedvezmény vehető igénybe a kiadó weblapján. Angol nyelven is megjelent, és a sok szép gyönyörű kép miatt akár ajándékba is adható. Kevés hasznosabb ajándék képzelhető el külföldi ismerősöknek, ami egyben kultúránkat, történelmünket is hirdeti.
ISBN 978-963-09-5743-4
230 x 300 mm
176 oldal
színes illusztrációkkal, fotókkal
Feltehetően a vadászok íjából átalakított hárfa az emberiség egyik legrégebbi hangszere lehetett. Az egyiptomi sírok belsejében talált több ezer éves domborműveken és falfestményeken gyakran ábrázoltak íjszerűen meghajlított, egyik oldalukon bőrrel fedett, üreges hangszekrénnyel rendelkező, vagy egymáshoz hegyesszögben összeillesztett húrtartó rudakból készült íj- vagy szöghárfákat. A bibliai zeneszerszámok között elsőként említett kinnor húrjait a legkorábbi leírások szerint egy háromszög alakú fakeretre feszítették, de a Dávid király hárfájának is tartott hangeszközt egy lapos hangszertestből, két íves merevítőkarból és a húrokat tartó keresztrúdból összeépített líraszerű zeneszerszámként is ismerték.
A legkorábbi európai hárfaábrázolások a 8. század végén faragott monifeithi pikt kőtáblán, valamint a 816-835 között megírt karoling zsoltároskönyv, az Utrecht Psalter pennával rajzolt ábrái között találhatóak. A szerelmet és a lovagi erényeket megéneklő középkori nemes dalnokok, a trubadúrok, trouvère-ek és a Minnesängerek még kisméretű, hordozható hárfákat használtak, de a gazdagon díszített itáliai és spanyol reneszánsz instrumentumokat többnyire már a földre támasztva, ülő testhelyzetben szólaltatták meg.
A 17-18. századi barokk hárfákon versenyműveket és kamaradarabokat játszottak, sőt kisebb együttesekben — a basso continuo részeként — akár kísérőhangszerként is alkalmazták. A cseh-német-osztrák határ környékén élő böhmerwaldi hárfások és a hegedű-hárfa-bőgő összeállításban muzsikáló bajor és osztrák zenekarok a 17. század közepe óta a tiroli Hakenharfét (kampóshárfát), vagy népszerűbb nevén große Zupfgeigét (nagy pengetős hegedűt) használták. A svábországi Donauwörthben tevékenykedő Jacob Hochbrucker 1720-ban készítette el a legelső pedálos hárfát, amelyen játék közben is lehetett a húrozat hangmagasságát változtatni. 1
A német származású párizsi zongorakészítő mester, Sebastian Érard (Erhard) 1810-ben szabadalmaztatta a 42 húros, 7 pedállal ellátott kettőspedálhárfát. Annak ellenére, hogy a Sebastian Erard Harp & Piano Forte Maker nevű vállalkozást 1890-ben végleg felszámolták, a cég örökösei egy kis londoni üzletben még az 1930-as években is árulták hangszereiket.
 |
| Részlet a könyvből |
A tiroli Volksharfét Magyarországra a 19. század első felében betelepült osztrák cigánymuzsikusok hozhatták magukkal. A ritkán hallható hárfások mindenhol nagy feltűnést keltettek. Ágai Rudolf, művésznevén „Porzó” az 1909-ben megjelent Utazás Pestről-Budapestre című könyvében a Ráczfürdő környékén szerzett különös zenei élményét így írta le:
„Ott, ahol legmélyebbre ereszkedik le a Gellért lába, a Blondel-stíljével kellemesen kiváló szerb templom szomszédságában kuczorgott régebben, hivalkodik ma Ráczfürdő. Teremtő Isten! Milyen víg, zajos fürdő is volt ez az én gyerekkoromban. És milyen ronda! És milyen párák és illatok terjengtek arra körül! A hévíznek zápszaga összeelegyedett konyhán sistergő és rotyogó ételek zsírgőzével, amelybe még a nyers vérszag is belevegyült. Állat és ember vére. Ott ölték előttünk a malaczot, csibét, bárányt; és ott csurgatta életnedvét, boldog renyheségben hasmánt fekve a kőpadon, a megköpülyözött vendég, míg alsó végtagjait egy operatőrnek nyugtatta a térdén, aki a bőr és köröm túltengésének vetett gátat az ő éles szerszámaival. Emitt beretválták az apát, amott vastag üstökét nyírták a gyereknek, mialatt a szorgalmas pinczér, a sánta Xaverl, hordta körül a kolbászt, gulyásost, sört és bort. A lépcső gádorához támasztott asztalkán a Mariandl szerencsejáték, amolyan primitív roulette járta és mellette egy kancsal, aprószemű duzzadt képű, ömleteg némber ült, aki szünet nélkül tépegette az ölébe hanyatlott hárfát, fogatlan szájának hamiskás mosolygásával énekelvén egy dalt, melyet — hatvan éve hallottam utoljára — de el nem felejthetek.
Így dalolt:
Ei du varafluchte Müchl’,
Kost’ mi die Müchl’ so vüll!
Hab’ i’ ersecht „amol g’mohl’n,
Mus’ i’ scho’ wiederum zohl’n
Ei du varafluchte Müchl’!”2
A hárfa ugyan nem tartozott a magyar nép legjellegzetesebb instrumentumai közé, de a múzeumokban őriznek olyan egyszerűbb, házilag kivitelezett példányokat is, melyeket egyértelműen népi hangszereink közé sorolhatunk. Két hangszerész mestert ismerünk, akik vélhetően a hozzájuk javításra került külföldi példányok alapján saját tervezésű hárfákat is készítettek. A dunántúli hárfás családból származó Gertner János 1945 után tizenöt pedálos hangszert épített, melyek közül többet zenész testvéreinek adott el. A Mohácson letelepedett mester hárfáira összesen 38 húrt feszített, melyeket részben maga sodort, részben cselló- és gitárhúrokból szedett össze, de jobb híján különböző vastagságú telefonkábeleket is használt. A pedálok lenyomásakor a hangszertesten kívül futó műanyag huzalok a hangolószögek alatt sorakozó kampókat úgy forgatták el, hogy azok a húrokat pont félhangnyi távolságban rövidítették meg. A Gertner család tagjaiból alakult hárfaduó a Balaton környéki éttermekben és csárdákban még az 1960-as években is gyakran hallható volt. Wuchinger Gáspár pesti műhelyében lényegesen jobb körülmények között készíthette hangszereit. A lenyomás után oldalra beakasztható pedálok a testen belül vezetett, műanyaggal bevont fémdrótokkal — L alakú, merev fémlapkák közbeiktatásával — mozgatták a hangolókampókat, így a precíz építésű mechanika sokkal megbízhatóbb volt. Az egyik budapesti kisvendéglőben az 1980-as évekig muzsikáló Wuchinger mester saját építésű hárfáján kizárólag valódi hárfahúrokat használt, így játéka a klasszikus hárfa-művészek virtuozitásával vetekedett.3
1 Schickhaus, Karl-Heinz: Über Volksmusik und Hackbrett in Bayern. BLV Verlagsgesellschaft, München, 1981.