2018. június 8., péntek

Hartfordi emlékek

1969-ben Würtzler Arszitid emigráns magyar hárfás rendezte az első nemzetközi amerikai hárfaversenyt a hartfordi egyetem professzoraként. A történelmi jelentőségű versenyről már többször írtunk. Nemcsak Würtzler kapcsán, de Rohmann Henrik és Vera Dulova életrajza miatt is. Ők zsűritagok voltak a versenyen, ahogy a francia legenda, Pierre Jamet is.

Az elmúlt évben portréfilmet készítettünk a verseny egyik lengyel résztvevőjéről, Eva Jaslarról, aki később alapítója tagja lett Würtzler együttesének, a New York Harp Ensemble-nek. Tizenhét éven át játszottak együtt. A filmben Eva szájából elhangzik, hogy magyar induló is volt a hartfordi versenyzők között. Ezen meglepődtünk, mivelhogy sem Würtzler nem említi az életrajzi könyvében, sem más általunk ismert forrás. Úgyhogy először azt gondoltuk, talán rosszul emlékszik Eva. De aztán keresgélni kezdtünk, és láss csodát! A Muzsika folyóirat 1969. évi 10. számában található egy interjú, amit Juhász Előd készített „Nemzetközi hárfaverseny Hartfordban – Beszélgetés Rohmann Henrikkel” címmel. Ebben a beszélgetésben Würtzler egykori tanárja megemlíti az illetőt: Terlanday Alice fiatal tehetségről van szó, aki bronzérmet szerzett a felkészült, erős mezőnyben.

Alicéről nagyon kevés információ érhető el az interneten. Úgy tűnik, akár csak a cseh, román és lengyel lányok – a New York Harp Ensemble-ben is megfordult Dagmar Platilova, Barbara Pniewska és Eva Jaslar –, ő is „disszidált”. A neve legalábbis feltűnik később néhány korabeli amerikai újságban, ám ő – ha jól tudjuk – nem lett a NYHE tagja. Néhány hatvanas évekbeli koncertbeszámoló után viszont már semmi hír sincs róla. Nem tudni, talán férjhez ment és más néven folytatta később a karrierjét.

A hartfordi verseny győztesei:
Irina Blokha, Meta Joy Epstein, Emilia Moszkvityina,
Catherine Michel, Natalija Kamejava.



Rohmann Henrik úti beszámolójának legérdekesebb része pedig így hangzott:

„1964-ben egy nyári tanfolyamon már tanítottam ugyanitt, a Hartt College of Musicban. Idén júniusban pedig az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a zsűri munkájában, olyan nemzetközileg is elismert szaktekintélyek mellett, mint pl. a szovjet Vera Dulova, vagy a francia Pierre Jamet. A verseny kezdeményezője és vezetője régi kedves tanítványom, Würtzler Arisztid volt. Nem túlzok a megállapítással: sok nagy nemzetközi hárfa-vetélkedőnek lehettem tanúja, de a hartfordi verseny — színvonalát és hatósugarát tekintve — mindegyiken túltett. A 22 versenyző összesen 13 országot képviselt, négyen jöttek a Szovjetunióból, hárman Franciaországból, illetőleg az Egyesült Államokból, ketten Romániából és Lengyelországból, s egy-egy versenyzővel jelentkezett Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia, Kanada, Argentína, Törökország, Nyugatnémetország és Japán.

[…]

Most Hartfordban az első díjat egy kiemelkedő képességű szovjet muzsikus, Natalija Kamejeva nyerte, a további díjakon pedig egy-egy szovjet és francia versenyző osztozott. Az egyetlen magyar résztvevő, Terlanday Alice is kitűnően helytállt ebben az igen erős mezőnyben: bronzérmet kapott.

[…]

Különösen örömmel emlékszem vissza a megnyitó hangversenyre, melyen a zsűri kiváló képviselői léptek fel: Mireille Flour, Pierre Jamet, Vera Dulova, és saját, a hárfa lehetőségeit jól kihasználó szerzeményeivel Würtzler Arisztid.

[…]

Hartfordban egyébként 1972-ben újabb hárfaversenyt rendeznek. Ez részben annak is köszönhető, hogy a most lezajlott versenynek jó sajtóvisszhangja volt, a legtekintélyesebb lapok számoltak be róla, s mindenfelé ezer más formáját is tapasztalhattam a nagy érdeklődésnek. A verseny után ellátogattam még a New York állambeli Rochesterbe, ahol szintén hárfaversenyt hirdettek, de itt már csak kizárólag hazaiak részére. A 97 versenyzőből a legjobb 16-ot hallhattam, ők is rendkívül jól képzett, igen tehetséges muzsikusok voltak. Itt is nagy súlyt helyeztek arra, hogy a meglehetősen szűk hárfa-irodalom újabb művekkel, mai szerzők hárfára írott kompozícióival bővüljön. Látható, hogy az ottani szerzők viszonylag sokat és szívesen írnak hárfára, ami nem is csoda, hiszen a műveket bemutatják, publikálják, népszerűsítik. […]”