Liszt Ferenc 1811-ben született. Épp abban az évben, amikor Sébastien Érard piacra vitte találmányát, a duplapedálos koncerthárfát. Magyarországon, Franciaországban és a nagyvilágban most mindkét esemény 200. évfordulóját ünneplik kiállításokon, fesztiválokon és megannyi koncerten.
Ebben a sorozatban azt próbáljuk bemutatni, hogy milyen volt a kapcsolata a két nagyszerű embernek. Amikor megismerkedtek, Liszt mindössze 12 éves volt. A majd' 70 éves Érard mégis nagyra értékelte, olyannyira, hogy alig fél év múlva rábízta, mutassa be Londonban másik korszakos találmányát, a modern zongorát. A sorozatban idézett szemelvények Gál György Sándor (1907-1980) regényéből valók. Ő a könyv első részét úgy írta meg, mintha Liszt apjának, Liszt Ádámnak (1776-1827) az elveszett, de részben azért ismert naplójából lennének kiollózva.
1824. február 13.
Ma együtt étkeztünk Érard-ékkal abból az alkalomból, hogy a főnök veje: Gasparo Luigi Pacifico Spontini, a világhírű zeneszerző, igen jelentős berlini sikerek után Párizsba érkezett. Spontini úr olaszosan beszél franciául, így elég nehezen értettem meg az asztalnál folyó beszélgetést. Biztos, hogy Olympie című operájáról beszéltek, melynek szövegét egy Hoffmann nevű irodalmár fordította németre. A díszleteket és ruházatokat pedig egy Schinkel nevezetű egyén tervezte, aki Spontini szerint ma a világ első színházi szakembere.
Mielőtt Spontini és Zizi dolgára térnék, néhány szót a nagymester bevonulásáról. Dühös krákogással lépett be a szobába, már a küszöbön kezdve az átkozódást: miért kell olasz embernek ilyen ocsmány helyeken élnie, mint akár Berlin, akár Párizs, ahol köd van, hó esik, nátha, tüdőgyulladás és halál fenyegeti a gyanútlan vándort? Dühösen zökkent le a csodálatos ebédlőasztalhoz, melyen muranói és velencei üvegek, régi ezüstök, s a legnemesebb sévres-i porcelánok gyönyörkedtették a szemet. Bemutatkozásról egyelőre szó sem lehetett, mert a maestro székét ki kellett cserélni:
— Karszékben nem tudok ebédelni! — tüsszögte nagy dühösen —, mert a könyököm állandóan beleverem a karfába. — Új széket hoztak. Aztán a maestro az étrend iránt érdeklődött. Ott viszont több törlést rendelt el. Felesége, született Érard Juliette, úgy bánt vele, mint egy nagyon érzékeny, nagyon beteg kisfiúval, akire mindent rá kell hagyni. Ez az ötvenéves kisfiú, aki úgy látszott, pillanatonként ellenőrzi egészségi állapotát (orrát fintorgatta, szemeivel hunyorgatott, homlokát ráncolta, lábfejével dobbantott), végre is észrevett bennünket: — Maguk kicsodák? — kérdezte olyan faragatlanul, ahogyan csak egy nagyon tanulatlan ember — vagy egy fejedelem kérdezhet. Érard senior bemutatott bennünket, s különösképpen így fejezte be a prezentálást: — magyarok, a távoli Pannoniából. Érdekes, hogy ez a nacionálé valahogy rajtunk ragadt anélkül, hogy akár én, akár Zizi sokat hánytorgatnánk nemzetiségünket. Spontini vállat vont: — Melyik operámat ismered? — Hála Salieri kitűnő munkájának, Zizi villámgyorsan felelt: — A Cortezt, a Miltont, a Vestaszűzet és a Pasqualet. — Spontini látszólag tudomást sem vett a válaszról, de ebéd után, midőn átvonultunk a szalonba, Zizit odaparancsolta a zongorához: — Nos, hadd hallom, játsz valamit a Vesztaszűzből.
Ferenc — hála Istennek — ezúttal is remekelt. Persze az öröm mellett ismét valami furcsa szorongás: honnan tudja mindezt, helyesebben hogy tudja elraktározni ezt a rengeteg dallamot, harmóniát, ritmust?! Spontinit, úgy látszik, kevésbé indította meg fiam produkciója. Hogy a quodlibet elhangzott, a mester hosszan, némán nézett maga elé, majd megszólalt: — Csodálatos zene... Szinte felfoghatatlan, hogy mindezt én írtam. Voltaképp benne van minden, amiről egyáltalán beszélni, vagy muzsikálni érdemes. Valósággal gyötör a kétség: maradt-e valami utódaim számára?... Hiszen minden munkát elvégeztem...
A család asztalánál
A regényrészletben egyszerre jelenik meg a családias szeretet, ami Érard-ék részéről Liszt és édesapja felé irányult, és a humor, ami - nagy emberek ide vagy oda - ugyan miért is ne lett volna az életük része?
 |
| Spontini és felesége |
A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy a felemlített rokon,
Gaspare Lugi Pacifico Spontini (1774–1851) nem Sébastien, hanem testvére, Jean-Baptiste lányát vette feleségül, méghozzá éppen
1811-ben!
Marie-Cathérine Céleste Érard-dal (1790–1867?) kitűnő házasságban éltek. Bár nem született gyermekük, kapcsolatuk harmonikus volt, és az asszony rendkívül ösztönzőleg hatott a zeneszerzőre. A pápa jelentős karitatív tevékenységük elismeréseként a
San Andrea gróf és grófnő címet adományozta nekik.
Spontini egyébként úgy vonult be az operairodalomba, mint a francia nagyopera egyik legjelentősebb mestere, a wagneri zenedráma
előhírnöke. Következik ebből, hogy a német mesternek is maradt valami, kérdés, hogy Spontini - ha megélhette volna - vajon mit szólt volna Wagner életművéhez...
Mindazonáltal elgondolkoztatóak a személyes kapcsolatok is. Liszt nemcsak Érard zongoráit, hanem hárfáit is népszerűsítette. Hogy hogyan, arról egy másik bejegyzés fog szólni. Spontini Érard unokahúgát, Wagner pedig Liszt lányát vette el. Spontini hatott Wagnerre, aki a zenéjében újszerű, fontos szerepet adott a hárfának, s számos magyarral dolgozott együtt. Például
Richter Károly karmesterrel, Mosshammer Román és Ottó hárfásokkal... Kicsi a világ, ahogy szoktuk mondani!
Forrás:
- Gál György Sándor: Liszt Ferenc életének regénye. Zeneműkiadó, Budapest (1979), 720 o.
További regényrészletek:
