Liszt Ferenc 1811-ben született. Épp abban az évben, amikor Sébastien Érard piacra vitte találmányát, a duplapedálos koncerthárfát. Magyarországon, Franciaországban és a nagyvilágban most mindkét esemény 200. évfordulóját ünneplik kiállításokon, fesztiválokon és megannyi koncerten.
Ebben a sorozatban azt próbáljuk bemutatni, hogy milyen volt a kapcsolata a két nagyszerű embernek. Amikor megismerkedtek, Liszt mindössze 12 éves volt. A majd' 70 éves Érard mégis nagyra értékelte, olyannyira, hogy alig fél év múlva rábízta, mutassa be Londonban másik korszakos találmányát, a modern zongorát. A sorozatban idézett szemelvények Gál György Sándor (1907-1980) regényéből valók. Ő a könyv első részét úgy írta meg, mintha Liszt apjának, Liszt Ádámnak (1776-1827) az elveszett, de részben azért ismert naplójából lennének kiollózva.
1827 körül
Ismét Londonban, a New Argyll Roomban vagyunk, s a műsort úgy állították össze, hogy Zizi joggal lázadozik. Van ebben hárfa-fantázia (egy bizonyos Labarre úr jóvoltából), énekkettős és angolkürt-szóló (ezen az instrumentumon bizonyos G. Schuncke úr remekel), de nem hiányzik a hegedűszóló, a gitáregyvelegy (ezt a zeneszámot Huerta úrnak köszönhetjük) és fuvolafantázia sem — a teljesség kedvéért a fuvolaművész nevét is ideiktatom: Master Minasi — és csak miután kitűnő kollegáink mindezt végigfurulyázták, hárfázták, hegedülték és gitározták, csak azután kerül sor Zizi műsorszámára: Moscheles és Mayseder zongorára, hárfára, hegedűre és csellóra írt kvartettjét adják elő, majd Zizi szólószáma következik: variációk a „Rule Britannia” dallamára.
Vasárnap délelőtt a Westminsterben. Fönn a kupolában gyermekkórus énekel. Zizi megfogja a kezemet, és csendesen, minden szemrehányó él nélkül mondja:
— Lásd, ez nemes zene... Megtisztítja az embert, ígérd meg, hogy soha többé nem lépünk fel az Argyll teremben. Nem bírom. Értsd meg: nem bírom!
Valahonnét a kupola magasságából ereszkedik alá a zene. Megszorítom Zizi kezét:
— Átmegyünk ismét Boulogne-ba. Nem vállalunk semmiféle szereplést. Csak nyaralunk. És sokat sétálunk a tengerparton.
Hárfareklám
|
Sébastien Érard és a duplapedálos
koncerthárfa. Vagy valami más.
(Bacskay rajza, 2011) |
Liszt Ádám és Érard kapcsolata baráti, az öreg hangszerészé pedig Zizivel szinte atyai volt. Ettől függetlenül kemény üzleti érdekek is hatottak a viszonyaikban. Liszt hozzájutott a legmodernebb zongorához, amelyen tehetsége kibontakozhatott, cserébe ezt is, no meg a duplapedálos hárfákat is reklámozta Európa-szerte. A hárfán természetesen nem maga muzsikált, de koncertjein helyet adott más zenészeknek, akik értőmódon használni tudták azt.
Nem valószínű, hogy világsikereinek elején, szinte még gyerekfejjel megcsömörlött volna az üzlet által vezérelt, kényszerű közös koncertektől. Minden estre az író bepillantást enged abba, hogy még a legnagyobbak élete is szabályozott és sokszor lemondásoktól terhes. A hárfások védelmében pedig mindenképp megemlítendő, hogy a duplapedálos hangszer mindössze másfél évtizedes múlttal rendelkezett 1827-ben. Nemcsak nagy virtuózokból volt kevés -
Parish Alvars például ebben az időben még Londonban tanult
Bochsa-nál -, de hárfára írt művekből is alig volt még. Többek közt épp az itt említett Théodore Labarre (1805-1870) virtuóz hárfás volt az egyik, aki ezen a helyzeten nagyot változtatott.
Annak pedig, aki mégis pálcát tör az akkori hárfások esetleges sutasága felett, íme a kötelező olvasmány:
Woody Alen A szendvics feltalálása című novellája.
Forrás:
- Gál György Sándor: Liszt Ferenc életének regénye. Zeneműkiadó, Budapest (1979), 720 o.
További regényrészletek: