Ismét egy hosszabb lélegzetű cikk következik, melyből számos érdekesség tudható meg a rokokó koráról és a hárfáról, ezen belül az orosz hárfaiskoláról. Büszkék vagyunk, hogy mi közölhetjük. Köszönjük a szerzőnek, Anasztáziának a munkát, s kérjük, hogy az olvasók fogadják közös ünnepi ajándékként tőlünk.
Anasztázia az írását számos képpel illusztrálta, s néhány további képet és videót mi is hozzáadtunk, hogy a képernyőn való olvasás fáradtságán könnyítsünk. A dolgozatot szándékosan nem szabdaltuk fel, így ugyanis könnyebb kinyomtatni az egészet. Reméljük, hogy az elkövetkező időben több hasonló dolgozatot is közölhetünk!
Boldog karácsonyi ünnepeket!
Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem
SZAKDOLGOZAT
A francia és az orosz hárfások közötti kapcsolat történelmi szemszögből
Írta:
Razvaljajeva Anasztázia
hárfaművész, hárfatanár
Konzulens: Vigh Andrea
Budapest
2011
Bevezetés
Első rész: Jean Baptiste Cardon
A franciaországi évek
Az oroszországi évek
Cardon első orosz tanítványa
Cardon és a cári udvar
Cardon, a zeneszerző
Cardon hárfaszonátái
„Journal”, az első Oroszországban kiadott hárfás folyóirat
Az utolsó évek
Második rész: A Szmolnij Intézet (Cмольный институт)
Hárfaoktatás a Szmolnij Intézetben
Harmadik rész: Amatőr hárfások
Natalia Ivanovna Kurakina
Negyedik rész: Professzionális hárfások
Cári színházak zenekari hárfása
Ötödik rész: Koncertező francia hárfások Oroszországban
Hatodik rész: 18-19. századi hárfa repertoár Oroszországban
Összefoglalás
Bevezetés
2011-et írunk, a 21. században élünk. A világ felgyorsult, a hárfás világ pedig az információ szüntelen áradatában ledobta magáról a hárfaiskolák országhatárait. Ám a nagy hárfás globalizáció közepette, úgy érzem, fontos tisztában lenni azzal, hogy mi, honnan és hogyan alakult ki; ki, milyen hatással volt kire, és ezen hatásnak köszönhetően mikor, mit tett. Fontos ismerni és emlékezni a múltra.
A
hárfa mint hangszer fejlődése nem volt zökkenőmentes. Sokszor olyan technikai akadályokba ütközött, melyeket egy idő után legyőzött ugyan, de az időt, ami eközben eltelt, nem kapta vissza. Míg a hangszerek többsége felnőtt a zeneszerzők által támasztott követelményekhez, addig a hárfa technikai felépítéséből adódóan nem tudott lépést tartani a zene fejlődésével, s ezáltal a zeneszerzők érdeklődésének perifériájára szorult.
Hochbrucher
pedálos hárfája (1720) – amely meghatározott számú hangnem elérését tette lehetővé – volt az első lépés a megoldás felé. Találmányának köszönhetően a hárfa kilépett a várakozás pozíciójából, s a klasszicizmus korában kezdett kibontakozni: nem csak az udvari hölgyek, hanem a zeneszerzők körében is egyre nagyobb érdeklődést váltott ki. A francia hárfakészítők –
Pierre-Joseph Cousineau és
Sebastian Érard – további fejlesztéseken dolgoztak a pedálmozgató mechanizmus tökéletesítésének céljából. A nagy áttörés 1810-ben következett be, amikor Sebastian Érard bemutatta a kettős pedálrendszerrel ellátott hárfát. Ez a találmány tette lehetővé az összes hangnem elérését, s bár az elkövetkező évszázadokban még tökéletesítésre szorult, 2011-ben is ugyanezen a technikai elven működő hárfán játszunk.
Az előbbiekben röviden felvázolt okok miatt a hárfa mint szólóhangszer sokáig nem ihlette meg a nagy zeneszerzőket, hiszen sok korlátot szabott a mechanikája révén. Szerencsére a mai hangszer már lehetővé teszi, hogy
Bachot,
Haydnt vagy
Mozartot játsszunk rajta, így részesülhetünk a zenetörténelem nagyjainak hagyatékából (még ha átirat formájában is). De fontos megismerni azokat a hárfás-szerzőket, akik a 18. századtól kezdve a szívügyüknek tekintették a hárfa irodalmának bővítését és a hangszer népszerűsítését. A hatékony és virtuóz játéktechnikán kísérleteztek, értekezések és folyóiratok formájában közreadták tapasztalataikat, tanítás révén átadták tudásukat tanítványaiknak, szüntelenül komponáltak, bővítve ez által az igen csak szűkölködő hárfarepertoárt. Bár műveik sokszor nem értek fel a „nagyok” zsenialitásához, mégis a modern hárfások sokat köszönhetnek nekik, munkájuk és lelkesedésünk nélkül talán nem tartana ott a hárfaművészet, ahol ma tart.
Mindig is különösen vonzódtam a múlthoz, a történelemhez. Gyerekkoromtól fogva foglalkoztatott azoknak a szerzőknek az élete, akiknek a darabjait éppen tanultam. Zeneakadémiai tanulmányaim alatt elmélyült kutatást folytattam a hárfás zeneszerzők életéről és munkásságáról. Teljesen lenyűgözött az, amit a kutatások révén megismertem: a kottáim címlapján szereplő nevek elhagyták betű mivoltukat, s lett kezük, lábuk, szívük és lelkük, életük és történetük. Egyszóval megszűntek definícióként létezni és a múltból megelevenedő személyekké váltak. Ettől fogva mindaz, ami a kottáim címlapja után következett, az a rengeteg ütemnyi leírt hang, megtáltosodott és beszélni kezdett hozzám. A szigorú etűdök és prelúdiumok, melyek korábban csak a rend és fegyelem megtestesítői voltak, élvezetes játszanivalóvá váltak, hiszen új ismereteim birtokában szerzőjük (
Bochsa) kalandos életére gondoltam. A virtuóz darabok csak úgy ontották magukból, hogy szerzőjük (
Parish-Alvars) fess és vonzó úriember volt, zsúfolásig töltötte meg a szalonokat, s az olyan nagy emberek, mint
Liszt vagy
Berlioz pedig dicsérő szavakkal illették. A lírai művek a létező összes moll hangnemben elmesélték, miként lett végül öngyilkos a szerelmi bánatába beleroskadt szerzőjük (
Krumpholz).
Számottevő értekezés, dolgozat és összehasonlítás született a különböző hárfaiskolák előnyeit és hátrányait tárgyalva. Ezen összehasonlító elmélkedések mellett egy-egy történelmi fontosságú, iskolaalapító hárfás életrajzát is olvashatjuk folyóiratok, könyvek lapjain. Elolvasva ezeket, késztetést éreztem, hogy ne csak a gyakorlati (azaz: melyik iskola milyen kéztartást követel), hanem a történelmi – „a miértek és a hogyanok” – szemszögéből is megismerjem ezeknek a hárfaiskoláknak a hátterét.
A címben szereplő két nemzet – a francia és az orosz – kétségtelenül a világ legerősebb hárfaiskoláit tudhatja magáénak. Első ránézésre oly mások, mégis annyi történelmi szál fűzi őket össze. A szakdolgozatom témáját ezek a történelmi szálak képezik, s az alábbiakban ezeket szeretném bemutatni.
Az 1730-as évektől kezdve Oroszországban sok külföldi hárfás megfordult. Leginkább az
„Észak Velencéje”-ként emlegetett főváros,
Szentpétervár vonzotta őket a maga egzotikus pompájával, az új lehetőségek ígéretével. Itt volt Oroszország művészeti és zenei életének központja. A cári család tagjai közül mindig voltak lelkes zenerajongók, akik hatalmuknál fogva és anyagi javakat nem sajnálva támogatták a zenészeket és zeneszerzőket. Az Oroszországba érkező külföldiek közül sokan csak egy-egy koncert vagy egy turné miatt jöttek, mások évekig maradtak – tanárként vagy udvari muzsikusként –, s volt, aki felvette az állampolgárságot és új otthonra talált.
Első rész
Jean Baptiste Cardon
A franciaországi évek
Jean Bastite Cardon (1760-1803) kiemelt szerepet játszott az orosz hárfaiskola kialakulásában és fejlődésében a 18. században. A francia úriember virtuóz hárfás, aktív és termékeny zeneszerző, zenekari muzsikus és lelkes pedagógus volt. Bár az orosz hárfairodalom tankönyvei említik nevét, mégis ritkán emelik ki tevékenységének fontosságát, s azt, hogy milyen roppant módon hozzájárult az akkor még éppen csak ébredező orosz hárfaiskola kialakulásához és öntudatra ébredéséhez.
 |
Simon-Charles Miger (1736-1820) és
Charles-Nicolas Cochin (1715-1790):
Jean-Baptiste Cardon (1760-1803) portréja
1782
Bibliothèque nationale de France |
Jean Baptiste 1760-ban született
Rethel-ben (Champagne-Ardenne, Franciaország). Bár életének első évtizedeiről nem maradtak fent pontos adatok, feltételezhető, hogy nem sokban különböztek a legtöbb korabeli francia zenészétől. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor kezdett el zenét tanulni. Édesapja, nagybátyja és két fivére is mind udvari zenészek voltak. Ebben a korai időszakban Jean Baptiste-ot gyakran összekeverték a bátyjával,
Louis-val: tévedésből Louis Cardon nevéhez kötötték Jean Baptiste egyes korai műveit, sőt még az oroszországi utazást is. De előfordult, hogy Jean Baptiste-nak tulajdonítottak olyan műveket, amelyeket más, szintén zeneszerzéssel foglalkozó rokonai komponáltak.
A Cardon család számos zenésze közül csak Jean Baptiste játszott hárfán. Zenéhez és főleg hárfázáshoz való tehetsége korán megmutatkozott. Már egészen fiatalon
d'Artois grófné szolgálatába került, neki írta első műveit – négy szonátát hárfára és hegedűkíséretre, Op.1.
Az ifjú Jean Baptiste-ot virtuóz hárfajátéka egyre ismertebbé tette Párizsban. Gyakran fellépett a
„Concerts spirituels” keretein belül, emellett komponált és tanított. Számos tanítványának egyike
Carl Renaudin volt, egy tehetséges és intenzíven koncertező hárfás (és a metronóm feltalálója,
Maelzel előtt három évtizeddel).
1784-ben Cardon Londonba utazott, ahol számos sikeres koncertet adott. Egy évvel később, 1785-ben kiadta a
Hárfajáték iskolája című művét. A Cousineau hangszergyártó cég katalógusából kiderül, hogy a 25 éves Jean Baptiste addigi zeneszerzői munkássága immár 22 opus-ból állt. Komponált hárfa szóló és kamara darabokat, két concertót, négy szimfóniát, négy kötetnyi szonátát szóló hárfára és hat kötetnyi szonátát hárfára hegedűkísérettel. Népszerű áriákat dolgozott fel variációk formájában és megírta a
Hárfajáték művészete című tanulmányát két szonáta (Op.12) melléklettel. Nagy érdeklődést váltott ki a hárfára, két hegedűre, brácsára és gordonkára írt
Concerto (Op. 21), melynek fő jellemzője, hogy formáját a
J. Ch. Bach kéttételes
Hárfaversenyéről mintázta, majd energikus futamokkal és masszív akkordokkal, kromatizmussal (I. tételhez tartozó kadenciában) és lírai dallamokkal színezte ki.
 |
Vlagyimir Lukics Borovikovszkij (1757–1825):
Nyikolaj Seremetyev (1751-1809) portréja
Olaj, vászon
Állami Orosz Múzeum
Szentpétervár
|
1789-ben kezdetét vette Európa történetének meghatározó eseménysorozata, a francia forradalom. Abban az évben, amikor a feldühödött párizsiak elfoglalták a
Bastille börtönét, a 29 éves Jean Baptiste élete hirtelen fordulatot vett: meghívást kapott
Nyikolaj Petrovics Seremetyev (
Николай Петрович Шереметев) gróftól, s ennek a meghívásnak eleget téve Oroszországba utazott.
Az oroszországi évek
Oroszországi tartózkodásának első évében Jean Baptiste Cardon zenekari hárfásként dolgozott gróf Seremetyev színházában, melynek előadásai Moszkvában és a gróf Moszkva környéki birtokain (Kuszkovo-ban és Osztankino-ban) zajlottak. A főként jobbágyokból álló zenekart egy-két meghívott külföldi zenész egészítette ki. Jean Baptiste itt ismerte meg
Praszkovja Ivanovna Kovaljova-Zsemcsugovát (
Прасковья Ивановна Ковалёва-Жемчугова, 1768-1803), akit a 18. századi Oroszország egyik legkiemelkedőbb operaénekesnőjeként tartják számon, és aki Cardon első tanítványainak egyike volt.
Cardon első orosz tanítványa
Praszkovja Ivanovna Kovaljova-Zsemcsugova a 18. századi Oroszország egyik legkiemelkedőbb operaénekesnője volt. Egy kovács sokgyermekes családjában született, akik – jobbágyok lévén – a Seremetyev család tulajdonát képezték. Kislány korában szolgálni küldték a kuszkovoi birtokra. Ott, miután felfedezték csodálatos hangi adottságait és zenéhez való tehetségét, a művészet és zene iránt érzékeny nemesi család támogatásával általános és zenei műveltségre tett szert.
Kovaljova-Zsemcsugova 17 éves korára folyékonyan tudott írni és olvasni francia és olasz nyelven, megtanult játszani klavikordon és még Cardon érkezése előtt elkezdett hárfázni. Az osztankinoi kastélymúzeumban tekinthető meg az a
Kruppa mester által készített hárfa, amelyen Kovalova-Zsemcsugova játszott.
A fiatal énekesnő és Nyikolaj Petrovics között gyengéd szálak szövődtek, amit azonban titkolniuk kellett, mivel Kovaljova-Zsemcsugova jobbágy volt származását tekintve. A gróf minden erejével igyekezett segíteni és támogatni a titkon szeretett hölgy zenei pályafutását. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy még jóval Cardon érkezése előtt, 1786-ban a gróf párizsi tudósítója ének- és hárfakottákat – Roger
A hárfajáték elmélete című könyv és háromkötetnyi népszerű dal hárfaátiratban – küldött Oroszországba, melyek egy évvel később meg is érkeztek. Ugyanez a tudósító 1787-ben hárfahúrokat is küldött Párizsból.
Nem tudjuk pontosan, hogy ki volt Kovaljova-Zsemcsugova első hárfatanára. Feltételezhető, hogy egy bizonyos olasz származású Lorenz – aki a korabeli sajtóban hirdette magát mint fagott- és hárfatanár – valamely tanítványa.
 |
Nyikolaj Ivanovics Argunov (1771-1829):
Praszkovja Ivanovna Zsemcsugova-Kovaljova portéja
Olaj, vászon
1803
Kuszkovói Kerámia Múzeum |
A Cardonnal való találkozás, majd a tőle vett órák (1789-1790) nagy hatással voltak Kovalova-Zsemcsugovára. Az akkori világ zenei fővárosából – Párizsból – épphogy csak megérkezett Cardon óráinak köszönhetően Praszkovja Ivanovna nem csak a hárfajátékról szerzett új ismereteket és fejlesztette tökélyre technikáját, hanem általános és zenei műveltségét is finomította.
Cardon és a cári udvar
Cardon művészetének híre hamar eljutott Szentpétervárra is. A fővárosi emberek figyelmét nem kerülhette el egy ilyen különleges hárfás felbukkanása Oroszországban. 1790. szeptember 1-jén Jean Baptiste szerződést kötött a
Cári Színházak Vezetőségével. A szerződésben az állt, hogy részt vesz az
Ermitázs Színház és a városi színház előadásaiban, illetve fellép az udvari koncerteken, s ezért évi 3000 rubel fizetséget kap (ennyi volt a maximálisan felajánlható bér egy udvari zenész számára). Jean Baptiste első munkája
Oleg korai uralkodása (Начальное управление Олега) című opera, melyet
II. Katalin cárnő librettója alapján rendeztek meg az Ermitázs Színházban. A zenét az olasz származású
Giuseppe Sarti (1729-1802) komponálta, aki 1785-1802 között tevékenykedett Szentpéterváron. Az opera ötödik felvonásában, amely az ókori görög kultúrát jeleníti meg, Sarti hárfaszólamot írt a hegedű pizzicato mellé.
 |
Részlet Giuseppe Sarti Oleg korai uralkodása című
operájának 5. felvonásából.
Szentpétervári Művészettörténeti Múzeum |
1791-ben Szentpétervárra érkezett Jean Baptiste felesége, aki operaénekesnő volt. Látogatásának oka a Cári Színházak Vezetőségének meghívása volt, melyben felkérték az operaelőadások főszerepeire. Sajnos az énekesnő nem viselte jól a hideg szentpétervári klímát és alig két hónap múlva felbontotta szerződését, hogy hazatérjen Franciaországba.
Jean Baptiste továbbra is sűrűn fellépett az udvari koncerteken, ahová gondosan megválogatott közönség kapott meghívást. Az Ermitázsban rendszeresen megrendezésre kerülő koncerteken Cardon a kor legjobb zenészeivel –
Anton August Ferdinand Tietz (1742-1820) német-osztrák hegedűssel,
Arnošt Vančura / Ernst von Wanczura (1750-1802) cseh csembalistával és
Alessandro Delfino (1759-1822) olasz csellistával – játszott együtt.
Jean Baptiste szerződése a Cári Színházak Vezetőségével 1793-ban járt le. Nem hosszabbította meg, bár 1795-ig még részt vett az
„Oleg korai uralkodása” opera előadásaiban. Idejének nagy részét a koncertezés, a zeneszerzés és –
„Őfelsége hárfatanítója” rangjának birtokában – a tanítás töltötte ki. A
Pavlovszki Palotába érkező és onnan távozó vendégeket számon tartó és ellenőrző iroda 1794-es évkönyvében rendszeresen szerepel
„Cardon tanító” neve. Jean Baptiste megbecsülését az is mutatja, hogy részt vett
Nyikolaj Pavlovics Romanov herceg (Николай Павлович Романов, a későbbi
I. Miklós cár, 1796-1855) keresztelőjén 1796. június 6-án, amely a
Carszkoje Szelo-ban zajlott. A keresztelőt nagyszabású ünnepség kísérte, amelyen Cardon előadásában elhangzott G. Sarti erre az alkalomra komponált műve.
 |
Joseph Grassi (1757-1838):
Jelena Pavlovna portéja
Olaj, vászon
1802
Pavlovszki Palota
|
A cári családban Cardonnak több tanítványa is akadt:
I. Sándor felesége,
Jelizaveta Alekszejevna (Елизавета Алексеевна, született Luise Marie Auguste von Baden) Badeni hercegnő (1779–1793), orosz nagyhercegné (1793–1801), Oroszország cárnéja (1801–1825), orosz anyacárné (1825–1826); és
I. Pál cár egyik lánya,
Jelena Pavlovna Romanova orosz nagyhercegnő (Великая Княжна Елена Павловна Романова). Az utóbbinak Cardon három szonátát (Op. 11) ajánlott. 1799-ben Jelena Pavlovna férjhez ment
Frigyes Lajos mecklenburg-schwerini trónörökös herceghez, és elhagyni készült Oroszországot, hogy férje hazájába költözzön. Csupán a legfontosabb vagyontárgyait vitte magával, melyek közé hárfája és terjedelmes, többnyire Cardon műveiből álló kottagyűjteménye tartozott.
Cardon, a zeneszerző
Jean Baptiste zeneszerzői tehetsége egyre jobban kibontakozott az Oroszországban töltött évei alatt. Nem olyan régen felszínre került egy olyan kézirat, amelynek köszönhetően nem csak a Cardon hagyatékáról alkotott képünk válhat teljessé, de választ kaphatunk arra a kérdésre is, hogy vajon mit játszott a 18. sz-i ermitázsi koncerteken az a négy udvari muzsikusból álló együttes, melynek egyik tagja a párizsi hárfás volt. Jean Baptiste négy quartettet komponált az udvari koncertekre, ebből három található meg ebben a nemrégiben felfedezett kéziratban.
A kézirat két részre bontható: a professzionális hárfásoknak szánt művek és a kezdőknek írt könnyebb szerzemények csoportjára. A quartettek hárfára, hegedűre, brácsára és csellóra íródtak. Ezek a kéttételes művek két egymással „versengő” hangszer – a hárfa és a hegedű – párbeszédéből állnak, és a kézirat nehezebb műveket tartalmazó csoportjába tartoznak. Ebbe a csoportba sorolunk még négy összetett és virtuóz technikát igénylő prelúdiumot, egy hárfaduót és egy kéttételes művet cím nélkül (valószínűleg egy szonátáról van szó). A másik, kezdő és haladó tanulóknak szánt művek csoportja négy könnyű prelúdiumból – melyek valószínűleg az etűdök szerepét töltötték be –, egy rondóból, egy spanyol folia-ból és két hárfaduóból áll. Ezen hárfaduók egyike egy különös divertissement, mely hol diadalittasan virtuóz, hol pedig bájos lírai epizódokból épül fel.
Érdekes megjegyezni, hogy Cardon vélhetően újrakezdte művei opus számozását Oroszországba való érkezésekor. A Szentpéterváron született
Három szonáta (II. Katalin cárnőnek dedikálva) kéziratán az Op. 10-es szerepel, holott a Cousineau cég katalógusa (1789 előtti adatok) alapján Jean Baptiste-nak már legalább 22 opus-a jelent meg.
Cardon hárfaszonátái
Cardon több mint 40 hárfa-hegedű szonátát írt, amelyek gyakorlatilag zeneszerzős laboratóriumként szolgáltak számára. A hegedűszólam kíséret jellegű (amolyan élő metronom) volt. Mindössze négy szonátában – a
Marie-Antoinette-nek írt szonátákban (Op. 7) – engedélyezte a szerző a hegedűszólam elhagyását. A szonáták pedagógiai célból íródtak, elsősorban Jean Baptiste tanítványainak, de fokozatosan elhagyták a hárfaóra kereteit és a zenélés közkedvelt formájává váltak. Cardon mellett
Francesco Petrini, F. A. Rössler-Rosetti, Simon Hartmann és
H. N. Le Pen bővítették szerzeményeikkel a hárfaszonáták számát. Cardon szonátáit elemezve láthatjuk, miként fejlődik a hegedűkíséretből egyenrangú szólam, mely díszíti és harmonikusan kiegészíti a hárfaszólam zenei anyagát.
Érdekes, hogy egyes szonátákban, az Op. 21-es
Concerto-ban és a quartettekben is, a hárfaszólam egy félhanggal feljebb van lejegyezve a többi hangszerhez képest. Az akkori pedálos hárfa Esz-dúrra volt hangolva alapállapotban (azaz felengedett pedálokkal) és a mechanizmusa a „bé”-s hangnemek használatát diktálta a zeneszerző számára, amelyek viszont a vonósok számára jelentettek kényelmetlenséget. Ezért Cardon egy félhanggal lejjebb engedte a hangszere alaphangnemét, így elkerülhette a kényes intonációs problémákat, illetve a húrszakadás valószínűségét.
„Journal”, az első Oroszországban kiadott hárfás folyóirat
1797-ben fontos eseményhez érkezünk, melyről a korabeli újságok is hírt adtak:
„Monsieur Cardon tisztelettel tájékoztatja a zene rajongóit, hogy egy folyóiratot készül kiadni, benne hárfakísérettel ellátott olasz és francia arietták és kisebb áriák szerepelnek majd. Ez a folyóirat 52 számból fog állni. Előfizetési ára 50 rubel. Előfizetni Monsieur Cardonnál lehet, a Dvorcovoja tér 57-es szám alatt.” Jean Baptiste ki akart törni a cári udvar falai közül, melyek minden pompájuk ellenére is falak voltak, elzárva őt a külvilágtól. Szélesebb közönség elé akarta tárni művészetét, s a megoldást egy folyóirat, a „Journal” rendszeres kiadásában látta. Párizsban a zenével vagy konkrétan csak a hárfazenével foglalkozó folyóiratok, heti- és napilapok már megszokottá váltak, ám Oroszországban ez volt az első ilyen kiadvány. A folyóiratból 34 szám maradt fent, ebből hat tartalmaz szóló hárfaműveket: különböző variációkat népszerű témákra és egy
Orosz Rondo-t. A lap többi számában a 18. század végén közkedvelt olasz arietták és néhány dal (magától a szerzőtől) volt közreadva.
 |
J. B. Cardon: Orosz Rondo.
Részlet a „Journal” folyóirat 34. számából.
Jelena Alekszejevna Könyvtára
Szentpétervári Művészettörténeti Múzeum |
Az utolsó évek
Cardon utolsó éveiről, akár csak életének első évtizedeiről, kevés adat maradt fent. Tudjuk, hogy másodjára is megházasodott, és 1802-ben tett egy rövid látogatást hazájába. Egyértelműen tehetős ember volt, szép vagyonra tett szert. Ennek bizonyítékául szolgál, hogy maga Seremetyev gróf is nem egyszer kért tőle kölcsön (egyik alkalommal 25 000 rubelt). De nem a jó kereset tartotta Cardont Oroszországban, hanem az őszinte kötődése a zord időjárású, de vendégszerető országhoz, mely minden lehetőséget megadott neki, hogy kibontakoztassa előadói és zeneszerzői tehetségét. Munkássága nem csak az orosz hárfás kultúra, hanem az egész orosz zenei élet szempontjából is tagadhatatlanul fontos és figyelmet érdemlő.
Második rész
A Szmolnij Intézet
(Cмольный институт)
II. Katalin cárnő uralkodása alatt megerősödött Oroszország európai helyzete, immár nagyhatalomként tekintettek az országra. Katalin a felvilágosodás eszméinek híve volt és trónuson ülő filozófusnak tartotta magát. Különösen fontosnak tartotta, hogy Európában úgy tekintsenek rá, mint civilizált és felvilágosult uralkodóra, annak ellenére, hogy Oroszországban gyakran zsarnoki szerepet játszott. Pártfogásának hála a művészetek sokkal intenzívebben fejlődtek Oroszországban, mint előtte vagy utána bármikor, bármely más uralkodó idején. Magángyűjteménye szolgált az
Ermitázs Múzeum alapjául. Könyvet írt a gyermeknevelésről
John Locke elveit követve, és 1764-ben megalapította a
Szmolnij Intézetet, mely az orosz nemesi lányok nevelésére szolgáló oktatási intézmény volt – az első Oroszországban, amit nőknek hoztak létre. Az egész Európában az egyik legjobb iskolának tartott intézménybe hatévesen adták be lányaikat a nemes családok. Majd 12 évvel később a tanulmányaikat befejezett, kiművelt ifjú hölgyek vitték a kultúrát a családjaikba, a társadalomba.
 |
| A Szmolnij Intézet |
Az intézetben egyéb tárgyak mellett intenzív művészeti (zene, tánc, képzőművészet) oktatás folyt. A lányok klavikordon és a nagy népszerűségnek örvendő hárfán tanultak játszani. Így a Szmolnij Intézet volt az első olyan orosz iskola, ahol hárfaoktatás folyt.
Hárfaoktatás a Szmolnij Intézetben
A fennmaradt dokumentumok alapján az intézmény első hárfatanára (1774-től)
Marie Levesque, egy francia hárfás volt, aki férjével együtt érkezett Szentpétervárra 1773-ban. Férje –
Pierre-Charles Levesque (1736-1812) történetíró –
D. Diderot ajánlásával, II. Katalin meghívására érkezett Oroszországba, hogy tanulmányozza az orosz történelmet (ennek következtében megírta a
„Histoire de Russie” c. könyvét). Marie Levesque nagy tudású és tapasztalt pedagógusnak bizonyult. Tanítványai egy év múlva már az intézeti és udvari koncerteken szerepeltek szóló és kéthárfás művekkel. Levesque tanári sikereit nem csak tisztelet és elismerés, hanem fizetésemelés is követte: a kezdetben 300 rubel fizetést 1200 rubelre emelték.
Az intézet – melynek maga a cárnő volt a pártfogója és gyakori látogatója – végzős növendékei (különösen a hárfások) ünnepélyes zárókoncert és ceremónia keretein belül kapták meg a hivatalos „végzett növendék” minősítést. Levesque első végzős tanítványa
Glafira Alimova (
Глафи́ра Алы́мова, 1759-1826) volt, kinek nagyszerű portréját
D. G. Levickij (
Д. Г. Леви́цкий) festette meg.
 |
Dmitrij Grigorjevics Levickij (1735-1822):
Glafira Alimova portréja
183 x 142 см
Olaj, vászon
1776
Állami Orosz Múzeum
Szentpétervár |
A tehetséges és elbűvölően szép Glafira az intézet egyik legnépszerűbb növendéke volt. Szeretett társalogni, könnyedén meg tudta találni a közös hangot a tanárokkal, tanulótársaival, a társalkodónőkkel és még a cári család tagjaival is. Gyakran fellépett az intézeti és udvari koncerteken, ahol mindig ovációval és csodálattal fogadta a közönség. 1776-ban elsőként végezte el a tanulmányait a Szmolnij Intézetben aranymedál kitüntetéssel. Glafira naplója segítségével az utókor számára lehetővé válik az intézet életébe való betekintés. Naplójában nem csak a „rizsporos” intrikákról számolt be, hanem részletesen feljegyzett mindent a tanórák menetéről és a zenei élettel kapcsolatos tapasztalatairól is. Az intézet elhagyása után Glafira udvarhölgy lett, majd férjhez ment és négy gyermeke született. Az elfoglaltságai és a körülmények hatására a zenélés háttérbe szorult, bár a hárfa iránti érdeklődése élete végéig megmaradt.
Marie Levesque távozása után a Szmolnij Intézetben két év (1780-1782) alatt négy hárfatanár is váltotta egymást:
Justine Josse, Henriette Appia, Henriette Drainer-Curtner és
Elizabeth Rubsens. Egyikőjük sem tudta kivívni a növendékek tiszteletét és szeretetét, s megtartani azt a magas oktatási és szellemi szintet, amit M. Levesque teremtett. Méltó utóda egyik növendéke,
Anasztázia Szimisina (Aнастасия Cимишина, 1762-1810) lett. A Szmolnij Intézetben szinte csak külföldi – francia, olasz, német – személyzet szolgált, így A. Szimisina az intézmény történelmének első orosz (ráadásul nem is nemesi) származású tanára volt. Hogyan történhetett ez? 1765-ben a Szmolnij Intézet mellett megalakult a
Kispolgári Főiskola (Mещанское училище) is, a nem nemesi származású, kiskorú lányok oktatásának és nevelésének céljából. A főiskolát elvégzett lányok nemesi családokhoz kerültek szolgálóként. A növendékek különböző társadalmi osztályokból érkeztek, még jobbágyok is voltak közöttük, természetesen uraik jóváhagyásával.
Avdotyja Ivanovna Golicina grófné (
Авдотья Ивановна Голицына) és családja a zenét és művészeteket pártoló nemesi családok egyike volt. Több jobbágyának is támogatta a művészeti taníttatását, 1967-ben küldte a főiskolára egyik szolgálója leányát, Anasztázia Szimisinát.
A Szmolnij Intézetben és a Főiskolán zajló oktatás nem volt szétválasztva, egyformán képezte a nemesi és a jobbágyi származású lányokat. A különböző társadalmi osztályokból érkező növendékek ugyanazon előadások és koncertek résztvevői voltak. Szimisina kiváló eredményekkel tanult, így amikor elvégezte a tanulmányait, 1779-ben az intézetben maradt klavikord- és (1782-től) hárfatanárként. Ritka esetek egyike volt ez, hiszen a jobbágyszármazású Anasztázia nem csak kispolgári főiskolásokat, hanem az intézeti nemeslányokat is oktatta. Szimisina volt az első orosz professzionális hárfás és pedagógus. Sajnos nem hagyott az utókorra sem portrét, sem memoárt, sem naplót, így magánéletéről keveset tudunk. Húsz éven át tanított a Szmolnij Intézetben és a Főiskolán, ahol nem csak lelkes tanítványok vették körül, hanem nagyszerű kollégák is. Szimisina 1784-1788 között a német Simon Hartman, 1797-től visszavonulásáig H. N. Le Pen francia hárfás és zeneszerző társaságában tanított. Hosszas betegeskedés után 1802-ben vonult nyugdíjba.
Henri Noel Le Pen (1766-1849) neve mára szinte feledésbe merült annak ellenére, hogy a maga idejében közismert alakja volt az orosz zenei életnek és nagy hatást gyakorolt a hárfás kultúra fejlődésére. Oroszországba való érkezése előtt Párizsban tevékenykedett mint énekes, zongorista és zeneszerző. 1789-ben a francia forradalom hatására emigrálni kényszerült hazájából. Kis időre megállt Hamburgban, ahol adott néhány koncertet, majd 1797-ben Oroszországba került és
Zinaida Nyikolajevna Juszupova hercegnő (Княгиня Зинаида Николаевна Юсупова) szolgálatába állt.
Hamarosan felvették a Szmolnij Intézetbe is, ahol A. Szimisina nyugdíjba vonulásáig főként klavikordtanárként, 1802-től pedig hárfatanárként is szolgált. 1796-tól az Intézet I. Pál cár felesége,
Marija Fjodorovna cárné (Императрица Mapия Фёдopoвна, született: Zsófia Dorottya Auguszta Lujza Mária württembergi hercegnő) irányítása alá került. A cárné nem különösebben érdeklődött a művészetek iránt, így a Szmolnij Intézet zeneoktatása lassan hanyatlani kezdett, a Főiskolán pedig zenei órák helyett kézimunka és háztartásvezetés oktatás folyt. Az intézeti és udvari koncertek – melyeket korábban fényűzés és pompa jellemzett – száma lecsökkent és szinte feledésbe merültek.
Le Pen nem volt virtuóz játékos, ezért a tanítás melletti szóló koncertezés helyett inkább zeneszerzéssel és zenekarban való játékkal foglalkozott. Eleinte zongoraműveket (két Nagy Szonátát Op. 6) és zongorakíséretes dalokat komponált Jelizaveta Alekszejevna cárnénak. Ám gyorsan felismerte a hárfa mint hangszer egyre növekvő népszerűségét, s így születtek meg az alábbi művek:
- Két szonáta hárfára, hegedűkísérettel Op. 12 (Jelizaveta Alekszejevna cárnénak)
- Szonáta hárfára, hegedűkísérettel Op. 13
- A bagdadi kalifa című nyitány hárfára, hegedűkísérettel (1806)
- Téma variációkkal és egy Hárfaduó Op. 16 (Anna Prozorovszkajanak)
- Variációk a Hamupipőke c. opera témáira (Jekaterina Byron-Vilgorszkajának).
Az utóbbi mű
Daniel Steibelt (1765-1823)
Hamupipőke című operájának hatására született. Le Pen zenekari tagként vett részt az opera előadásaiban a szentpétervári Nagy Operában, ahol 1802-1803 között dolgozott hivatalosan. Szerződésének lejárta után is alkalmazták, bár csak szabadúszó státuszban.
1816-ban Le Pen visszavonult a tanítástól. Jól kiérdemelt nyugdíját élete végéig kapta a Szmolnij Intézettől. Ezentúl minden idejét a zeneszerzésnek szentelte. Ennek az időszaknak eredményeképpen egyfelvonásos opera született A vak ifjú címmel, melyet 1818-ban mutattak be Szentpéterváron. Néhány új hárfaműve – egy noktürn, két prelúdium, egy dal hárfakísérettel – megjelent az
Északi hárfa című folyóirat 1822-23-as számában.
1834-ben tért vissza hazájába, Franciaországba. Az Oroszországban töltött 37 év alatt nagy vagyonra tett szert (akárcsak Cardon). A hivatalos tanári és zenekari fizetés mellett számtalan Párizsból hozatott kottát és hangszert adott el, ráadásul magántanítványainak listája még úgy is megdöbbentően hosszú, ha csak a műveinek ajánlásában szereplő neveket vesszük figyelembe. Egy falitábla őrzi emlékét a Malaja Morszkaja utca 17. szám alatt, ahol szentpétervári évei alatt élt. A franciaországi Lunéville-ben halt meg 1849-ben.
 |
Jean-Louis Voille (?1744-?1803):
Jevgenyija Szergejevna
Szmirnaja-Dolgorukova (1770—1804) portréja
1789
|
Vajon miként alakult a Szmolnij Intézet növendékeinek a sorsa? Sokuk számára a hárfázás kedvenc időtöltéssé vált és végigkísérte életüket.
Jevgeniya Szergejevna Smirnaya-Dolgorukova (
Евгения Сергеевна Долгорукая, született: Смирная) a Szmolnij Intézet növendéke volt. Férje,
Ivan Mihajlovics Dolgorukov (Иван Миха́йлович Долгору́ков) orosz költő így írt róla:
„Reggelente gyakran találtam feleségemet hárfája mellett... vendégeinek játszott, vagy a saját maga élvezetére pengette a húrokat, s ujjai alól elbűvölő muzsika szólt...”. A Szmolnij Intézet növendékei közül sokan udvarhölgyek lettek, hárfatudásukat pedig az udvari koncerteken és színházi előadásokon kamatoztathatták.
Harmadik rész
Amatőr hárfások
A 18-19. század fordulóján a sajátos társadalmi és gazdasági helyzet hatására az orosz előadóművészet is sajátos módon fejlődött: az amatőr zenészek távol maradtak a koncertek pódiumától és sokkal inkább a házimuzsikálás keretei közé szorítkoztak. Ez utóbbi hihetetlen népszerűségnek örvendett, a hárfa pedig ennek a zenélési formának az attribútumává vált. A zene a nevelő intézmények oktatási rendszerének szerves része volt. Nem csak a nemesi családok tagjai, hanem a jobbágyaik is előszeretettel hárfáztak, így viszonylag rövid idő alatt a hárfa a városi és a vidéki rezidenciák és lakosaik életének nélkülözhetetlen részévé vált.
De kiket nevezünk ebben a fejezetben amatőr hárfásoknak? Elsősorban olyan hárfázni tudó zenerajongókat, akik nem a koncertjeikből, zenekari állásukból vagy tanításból éltek, hanem egyszerűen csak kedvüket lelték a muzsikálásban. Ezen zenebarátok közül sokan vagy autodidakta módon vagy magánórák révén (vagy mindkettő) tanultak meg hárfázni.
G. R. Gyerzsavin (Г. Р. Держaвин) otthonában mindig szólt a hárfazene. A költő második felesége,
Darja Alekszejevna (Дарья Алексеевна) művelt és kifinomult asszony volt. A Gyerzsavin család tágas és vendégszerető otthonában mindig sokan voltak: jöttek-mentek a közeli és távoli rokonok, még a barátok is hosszú hónapokig elidőztek ott. Gyerzsavin sokszor ihletet keresett a vendégek zenélését hallgatva, főleg Darja Alekszejevna unokahúgainak –
Praszkovja és
Pelageia – hárfajátékát szerette hallgatni.
Natalia Ivanovna Kurakina
Míg a Gyerzsavin családban a hárfázás csak a házi közönség előtt zajlott, addig
Natalia Ivanovna Kurakina (Hаталия Ивановна Kуракина, 1766-1831) sokkal szélesebb körű közönségre vágyott. Tehetséges énekesnő lévén különböző szalonokban lépett fel. Saját dalait adta elő, hárfán kísérve magát.
Kurakina a
Golovin család leszármazottja volt. Ez azért érdekes, mert ebből a családból kerültek ki Oroszország legelső hárfásai a 18. század 30-as éveiben. F. A. Golovin tábornok három leányunokája is hárfázott, zenei tanulmányaikat Stockholmban végezték és onnan hozták a hangszereiket (a pedálos mechanizmus előtti, azaz kampós hárfákról van szó). Vélhetően ezek voltak a legelső hárfák Szentpéterváron (és egész Oroszországban). Kurakina Moszkvában nőtt fel és kitűnő házi nevelést kapott. Több idegen nyelven tudott folyékonyan beszélni, zenélni pedig legjobban a hárfáján szeretett. Nem tudjuk pontosan, hogy ki lehetett az első hárfatanára (valószínűsíthető, hogy ugyanaz a külföldi hárfás, aki Kovaleva-Zsemcsugovát is tanította Cardon érkezése előtt). A magas rangú Alekszej Kurakinhoz ment férjhez, viszonylag korán, de az arisztokratikus életvitel nem akadályozta meg abban, hogy fejlessze zenei képességeit. Valószínű, hogy S. Hartmann – aki a Kurakini házaspárnál lakott egy rövid ideig – adott Natalia Ivanovnának néhány hárfaórát, melyek segítettek Kurakinának tökélyre fejleszteni technikáját. Rendkívül élvezte a zeneszerzést: orosz, francia és olasz szövegekre írt dalokat és kiadatta ezeket.
 |
Vlagyimir Lukics Borovikovszkij (1757-1825):
Natalia Ivanovana Kurakina (1768-1831) portréja
1795
Állami Orosz Múzeum
Szentpétervár |
1795-ben nyolc dala jelent meg. Az őszinte érzelmektől túlcsorduló dalok lassú és elégikus hárfakíséretet kaptak. A No. 2-es egy kifejező, drámai dal Örökre elhagyom őt címmel,
Jean-Pierre Claris de Florian francia költő szövegére. Kurakina összesen több mint 50 dalt komponált, melyekből egyértelműen kiderül, hogy tökéletesen ismerte a hárfa lehetőségeit és a kíséretet ennek maximális tudatában alakította ki.
1816-1830 között Natalia Ivanovna Kurakina sokat utazott. Több évig élt Párizsban, Bécsben, különböző olasz és német városokban. Mindent részletesen feljegyzett naplójában, amelyet később kiadtak.
Natalia Ivanovna rendszeresen járt színházba, koncertekre, s erről az őt körülvevő pezsgő kulturális életről minden tapasztalatot leírt. Ezek egy világot megismerni kívánó és új ismereteket szerezni akaró zenész feljegyzései voltak – a saját tudásából kiindulva vizsgálta az általa befogadott zenei élményeket, saját szemszögéből értékelte és kritizálta a műveket és előadóikat.
Kurakina a művészet, az irodalom és a zene leghíresebb alakjaival találkozott, olyanokkal, mint
Stendhal, Mérimée, Salieri, Rossini, Boieldieu vagy az ifjú Liszt. De térjünk vissza a hárfás tapasztalataihoz, melyek történelmi jelentőséggel bírnak. Kurakina naplójából megtudhatjuk, hogyan is látta egy orosz hárfás a francia hárfaiskola vívmányait. Ez volt az első alkalom, hogy a még fiatal orosz hárfás kultúra (iskoláról még nem beszélhetünk ekkor) egyik képviselője közvetlen kapcsolatba került a már klasszikussá vált francia hárfaiskolával.
Natalia Ivanovna sosem utasította vissza a párizsi zenei szalonokban való fellépéseket. Saját magát kísérte dalaiban, ami még a zenei élményekben nem szűkölködő francia közönség szemében is nagy érdeklődést és rajongást váltott ki, hiszen nem szokványos jelenségről volt szó.
Az ötvenéves Kurakina úgy döntött, hogy hárfaleckéket vesz a francia hárfás és zeneszerző
Francois Joseph Nadermantól (1781-1835), akinek nagy csodálója volt. Naplójából kiderül, hogy gyakran ott volt Naderman szólókoncertjein, a fivérével, Henrival adott hárfaduó koncerteken, illetve a triókoncerteken, melyeket
Charles Philippe Lafont (1781-1839) hegedű virtuózzal és
Jean-Pierre Duport (1741-1818) csellistával adtak közösen.
A tanár-diák kapcsolatból szoros barátság alakult Kurakina és a nála tizenöt évvel fiatalabb Naderman között. A francia hárfás variációkat írt Natalia Ivanovna Úgy szeretnéd című dalának témájára. A hárfaórák gyakori vendége Edgar Maxence szimbolista festő volt, aki – Kurakina felkérésére – a francia és az orosz hárfás közös pillanatait volt hivatott megfesteni. Egyes hárfaórákra Naderman magával hozta egy-egy zenész barátját, ismerősét, akikkel együtt házimuzsikáltak Kurakina párizsi lakásán. Natalia Ivanovna hárfa iránti rajongása nem ismert határokat: sokszor vendégségből vagy színházból hazatérve éjfél után is leült a hangszeréhez játszani. Csodálta tanárát és elnézte neki még az olykor elfelejtett órákat is, így írt naplójában:
„Egész reggel vártam Nadermant, aki végül nem jött el”.
A számos francia hárfás közül Kurakina nem csak Nadermant ismerte. Kapcsolatban volt egy Teresa Demar nevű hárfással, akit egy szentpétervári koncert alkalmával hallott egyszer. Teresa segített Natalia Ivanovnának párizsi kiadót találni a művei megjelentetéséhez. De míg Nadermanról emelkedett hangnemben írt naplójában az orosz hárfás, addig Teresa Dumar koncertjeit kritikusan bírálta és „komédia” szóval illette.
Kurakina ismerte és gyakran látogatta az idős Madame de Genlis-t (Caroline Stéphanie Félicité Du Crest de Saint-Aubin). Látogatásai során volt alkalma hallani Madame de Genlis egyik kivételesen tehetséges tanítványát, Kasimir Beckert. Kurakina naplójában olvashatjuk, hogy mennyire megdöbbentette őt Madame de Genlis öt ujjas játéktechnikája (a négy ujj használata volt az általános érvényű).
 |
Jean Baptiste Mauzaisse (1784-1844):
Madame de Genlis hárfaórát ad Mademoiselle
d'Orleans-nak, Mademoiselle Pamela lapoz
Olaj, vászon
2,47 x 1,83 m
1842
Versailles-i Kastély-múzeum |
Kurakina figyelmét gyakorlatilag semmilyen esemény sem kerülhette el. Minden koncertre elment, akár egy ismeretlen ifjú hárfás debütáló koncertjéről, akár a már befutott, ismert kollégáinak a koncertjeiről, akár egy hárfaszólamot magába foglaló 22 opera előadásról volt szó. Részletes leírást készített az általa megismert emberekről, legyenek azok hárfások, más zenészek vagy költők. Megőrizte a koncertek műsorfüzeteit, és lelkesen lejegyezte minden benyomását az elhangzottakról. Natalia Ivanovna Kurakina kétségtelenül kiemelkedő – bár nem az egyetlen – képviselője volt a kor amatőr hárfásainak.
A 19. század közepére a hárfa elérte népszerűségének csúcspontját Oroszországban. Bátran ki lehet jelenteni, hogy ez volt a hárfa Aranykora. A korabeli sajtóban szereplő kritikák, az emlékiratok és naplók mind azt sugallják, hogy sem előtte, sem utána nem volt ennek a hangszernek annyi rajongója a közönség, a zenélni vágyók, a festők vagy költők körében. Ekkorra a zenélés kinőtte már a családi, baráti összejövetelek kereteit és új terepet hódított magának. Az olyan tanároknak hála, mint Cardon vagy Le Pen – akik nem csak intézményesített formában tanítottak, hanem magánórákat is adtak – az amatőrök is épp ugyanolyan képzésben részesülhettek, mint a professzionális hárfások. A párizsi hangszergyártók eladási nyilvántartásából kiderül, hogy 18-19. század fordulóján rengeteg hárfát szállíttattak Oroszországba. Az európai (főleg francia) hárfarepertoár kottáinak folyamatos beáramlása az országba és a hazai hárfás repertoár hiperbolikus növekedése mind zeneileg mind technikailag hozzájárult a hárfás kultúra fejlődéséhez.
Negyedik rész
Professzionális hárfások
Már volt szó néhány professzionális hárfásról (pl.: Szmolnij Intézet tanárai). Számukra a legnagyobb szakmai megbecsülést és anyagi jólétet a cári színházak zenekari állása jelentette, ahová csakis a legjobb zenészek kerülhettek be. A zenekari hárfás nem csak az előadásokon való részvételre szerződött mint zenekari zenész, hanem minden egyéb udvari rendezvényen is köteles volt szerepelni; fellépni a rendszeresen megrendezett ermitázsi (kamara és szóló) koncerteken. Eleinte úgy tűnt, hogy ezen színházakban alkalmazott hárfások névsora feledésbe merült és lehetetlenség kideríteni, kik szerepeltek rajta, de nagy erőfeszítések árán végül fény derült a lista tartalmára. A szentpétervári cári színházi zenekar első hárfásai kétségkívül külföldiek voltak, elsősorban franciák. Majd a 19. század 30-as éveitől kezdve lassan egyre több orosz hárfás tűnt fel és ők foglalták el a zenekari állásokat.
Cári színházak zenekari hárfása
Jean Baptiste Cardon volt az első hivatalos hárfás alkalmazottja a szentpétervári cári színházi zenekarnak, 1790-1793 között töltötte be ezt a pozíciót. Minden bizonnyal előtte is voltak ott hárfások, hiszen a zenekar által játszott balett és opera repertoár partitúráit vizsgálva nem elhanyagolható hárfaszólamokat találunk bennük. Cardon után sokáig nem volt hivatalos hárfás, ám a rengeteg számla, melyeket hárfaszállításra és a hangszerek javítására állítottak ki, arra utal, hogy külsős, szabadúszó hárfásokat alkalmazott a zenekar. Ezek egyike volt a korábbi fejezetekben említett H. N. Le Pen, akit 1802-1803 között alkalmaztak, illetve Baltasar Peronard is, aki valószínűleg szintén Franciaországból érkezett. Ő több évig élt és dolgozott Szentpéterváron, 1802-1821 között a szentpétervári Filharmóniai Társaság tagja volt. Érdemes megemlíteni a német származású Fritz Lorbert, akit 1804-1816 között alkalmazott a zenekar vezetősége, és kollégája Philibert Dorlier nevét, aki francia volt és 1809-1812 között volt hárfás ugyanebben a zenekarban.
Moszkvában, ahol a színházi életre kevésbé volt hatással a cári udvar, mint Szentpéterváron, és ahol kevesebb külföldi zenész volt alkalmazásban, a művészet és a zene a maga természetes útján tudott fejlődni. Bár az anyagi függőség a szentpétervári köröktől némileg megkötötte a művészek kezét, a nemzeti törekvések (a zenében) mégis könnyebben törtek utat maguknak. Ám a moszkvai hárfások közül sokan a Szmolnij Intézetben végeztek, így a francia hárfások rájuk is kétségtelenül hatással volt.
Ötödik rész
Koncertező francia hárfások Oroszországban
A zene- és vendégszerető Oroszország a 19. században is vonzó célpont volt a turnézó zenészek szemében. Az országot keresztül-kasul beutazó, sűrűn koncertező külföldi vendégek révén az orosz hallgatóság megismerkedhetett más nemzetek hárfaiskoláinak képviselőivel, ami különbözőképpen hatott az emberekre. Számos vélemény alakult ki a zenei ízlést, a repertoárt és a művek interpretációját illetően. Mindez segített az orosz hárfaiskola jellemző vonásainak kikristályosodásában.
Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata, ami
„A honvédő háború”-ként került be az orosz történelembe, kényszerszünetet rendelt el a lelkes koncertezők életében, de a 20-as évektől kezdve újra lehetett hallani turnézó külföldi zenészekről.
Nagy felhajtást keltett A. Boucher francia hegedűs és hárfás felesége, Celeste Boucher érkezése. A házaspár 1823-ban Kijevben kezdte meg turnéját, majd Moszkvában léptek fel, s végül Szentpéterváron fejezték be 1824-ben. Bár a közönség nagy érdeklődéssel fogadta Celeste Boucher saját, szóló hárfára írt műveit, a turné visszhangja nem volt igazán pozitív. V. F. Odojevszkij így nyilatkozott a moszkvai koncert után:
„Madame Boucher sokkal jobb zenész, mint férje, bár igazság szerint őt sem illethetném másként, minthogy azt mondjam: játéka középszerű és messze nem elég kifinomult”.
Alina Bertran 1830-1831 között érkezett Párizsból. Moszkvában és Szentpéterváron adott koncerteket. A bájos francia hárfás a koncerteken hosszú fehér ruhában és fekete haját ékesítő diadémmel jelent meg, majd saját szerzeményeket, Rossini témákra írt fantáziákat és Th. Labarre műveket adott elő. Játékát a magabiztos és virtuóz futamok, a hárfaeffektusok (üveghang, glissando stb.) tökéletes megszólaltatása és az erőteljes hangzás jellemezték. Bertran igyekezett a közönségnek imponáló műveket is beválasztani koncertjei műsorába, pl. a közkedvelt Csalogány című dalra komponált kéthárfás variációit, illetve M. Glinka Variációk egy Mozart témára című művét (ez volt az első alkalom, hogy külföldi hárfás játszotta ezt a művet).
Egy másik párizsi hárfás – akiről korábban már esett szó – Kasimir Becker is fellépett az orosz közönség előtt, 1837-ben. Lévén Madame de Genlis tanítványa, Becker öt ujjal játszott. A hangzás szárazabbnak tűnt, mint a megszokott négyujjas játék hangzása, s ez nem váltott ki rajongást a közönség soraiban.
Robert Nicolas-Charles Bochsa (1789-1856) 1840-1841 között járt Oroszországban, nagy sikert aratva koncertjeivel. Bochsa ugyan angol volt a származását tekintve, de játékával a francia iskolát képviselte. Majd hat évvel később egy francia növendéke, Felix Godefroid (1818-1897) látogatott Oroszországba. A korabeli újságok részletesen tárgyalták Godefroid romantikus élettörténetét, és úgy írtak róla, hogy
„úgy hárfázik, mint ahogyan Liszt zongorázik, Servais csellózik, Paganini hegedül...”.
Hatodik rész
18-19. századi hárfa repertoár Oroszországban
Vajon milyen zenét játszottak hárfán a 18-19. századi Oroszországban? Erre a kérdésre részben már választ kaphattunk az előző fejezetek olvasása közben. A korabeli repertoárról alkotott képet az utókorra maradt emlékiratok, műsorfüzetek és plakátok, továbbá a könyvtárakban fennmaradt archív kottagyűjtemények és kéziratok segítségével rakhatjuk össze.
A 18. századtól kezdve nagy mennyiségű külföldi – főleg francia – kotta érkezéséről számolnak be a források. A francia hárfás és hárfakészítő, Georges Cousineau és fia a hangszerkészítés mellett kotta- és hetilapkiadással is foglalkoztak. Az előfizetők hétfőnként kapták kézhez a hárfa világával kapcsolatos híreket tartalmazó lapot. Hasonló időszakos kiadványokat adott ki Leduc, Dupré és mások. Ezek a lapok hárfakísérettel ellátott népszerű áriákat, nem túl hosszú és különböző nehézségű hárfaműveket, divertissementeket, szonátákat tartalmaztak, melyeket Cousineau fia, Hochbrucker, Petrini, Delaplank és mások írtak.
Ezek a kottákat tartalmazó kiadványok eljutottak az orosz hárfásokhoz is, majd megjelentek az orosz kiadású folyóiratok is: elsőként a korábbi fejezetekben már említett
„Journal” folyóirat, melyet J. B. Cardon adott ki. 1800-1829 között rendszeresen megjelent az Északi trubadúr című lap, melynek volt egy Északi hárfa című melléklete is 1822-1828 között.
A hárfás repertoárral kapcsolatos kutatásban felbecsülhetetlen értékű forrást jelent
„Jelizaveta Alekszejevna Könyvtára”, amely jelenleg a Szentpétervári Művészettörténeti Egyetem tulajdonában van. Jelizaveta Alekszejevna (Bádeni Erzsébet) szenvedélyesen szerette a hárfazenét. Gyakran előfordult, hogy tanára, J. B. Cardon négy órán keresztül (egyhuzamban) tanította. A tanórák menetét Cardon egyik kézirata segítségével lehet nyomon követni. Először prelúdiumokat és etűdöket kellett játszani, majd a valamivel nehezebb szonátákat, ezután pedig Cardon mester a másik hárfához ült és hárfaduók visszhangoztak a palota folyosóin. Jelizaveta Alekszejevna könyvtárában Cardon és kortársai – Petrini, Piccini, D'alvimare, Delaplank, Bochsa és Krumpholz – műveit gyűjtötte össze. A szóló műveken kívül nagyon gazdag kamaradarab-gyűjtemény található a könyvtárban. Elsősorban Boieldieu, Cherubini, Martini és Mandini dalok köteteiről van szó, amelyeket Jelizaveta Alekszejevna saját magát kísérve adott elő.
 |
Élisabeth Vigée-Lebrun (1755–1842):
Badeni Jelizaveta Alekszejevna orosz cárné portréja |
1801-ben cárné lett, így még nagyobb befolyással rendelkezett, amit arra használt fel, hogy támogassa a zenészeket. Mecénási segítségéért hálából sok szerző dedikálta neki a műveit, pl.: Boieldieu a La jeune femme en colere című operáját (1805-ben), Bortnyanszkij és Kozlovszkij a dalaikat. Le Pen két szonátát, Louis David – egy másik francia hárfás, aki Oroszországban élt – egy g-moll szonátát, téma és variációkat, kilenc dalt és hegedű-hárfa műveket írt a cárnénak. Az
„Északi hárfa” és
„Északi trubadúr” folyóiratok is élvezték a pártfogását.
A 18-19. századi hárfa repertoár felkutatásának másik fontos forrása a Szentpétervártól nem messze fekvő Marjino-i (Mарьино) rezidenciában található. A kottagyűjtemény jelentős részét kézzel írott kötetek teszik ki, amelyek szólóhárfa műveket és hárfaduókat tartalmaznak. Ugyanazon szerzők darabjai lelhetők itt fel, mint Jelizaveta Alekszejevna könyvtárában. De találunk itt Dussek, Hinner, Naderman és Vernier műveket is.
A Marjino-i rezidencia a Sztroganov család tulajdonát képezte. A könyvtár minden egyes kottáját Natalia Sztroganova (Наталья Строганова, 1796-1872) gyűjtötte össze, és gondosan ráírta minden egyes példányra az NS monogramot. Sajnos Sztroganováról nem sokat tudunk. Három húgával együtt jó házi nevelést kapott, melynek fontos részét képezték a zeneórák. Hárfázni az akkori leghíresebb tanártól, Le Pen-től tanultak. A lányok édesanyja, Sz. V. Sztroganova közeli barátságban állt Jelizaveta Alekszejevna cárnéval és támogatta lányai zenei érdeklődését.
1814-ben súlyos tragédia érte a Sztroganov családot: a család fiú örökösét lelőtték a napóleoni háborúban, apja szeme láttára. Natalia a legidősebb lány volt, s hogy ne aprózódjon szét a családi birtok, hozzáment egy távoli rokonához. Minden idejét a családnak szentelte, bár a könyvtára készletei továbbra is bővültek, így feltételezhetjük, hogy nem hagyott fel a zenéléssel és a kottagyűjtéssel sem. A kottatárában néhány saját szerzeménye is megtalálható, pl. Variációk a Jehal kozák za Dunaj című orosz-ukrán népdal témájára (Ехал казак за Дунай).
Összefoglalás
A 18-19. században hárfás szimbiózis alakult ki a franciák és az oroszok között. A már sokat látott s hallott Európában a sikerek ellenére is nehezebben tudott magának utat törni egy Cardon vagy Le Pen szintű zenész... ráadásul hárfás! Eközben Oroszország vágyakozva tárta ki karjait a külföldről érkező elhivatott muzsikusok előtt és szomjazta mindazt a tudást, melyet ezek a kiváló zenészek képviseltek. De nem csak a zene friss és új szellemét hozták el, hanem a megvalósításhoz szükséges eszköztárat: kottákat, hangszereket is.
Ám ennél még fontosabb az, hogy az Oroszországban eltöltött évek alatt lehetőséget kaptak a kibontakozásra mint előadók, zeneszerzők és tanárok. Miből fakadt a lehetőség? Egyrészt Oroszországban még gyerekcipőben járt a hárfás kultúra, kevés volt a hárfás, ám tennivaló annál több (elég, ha csak a cári udvarhoz tartozó tevékenységi kört nézzük), így a párizsi hárfások számára garantált volt a megélhetés, sőt a nagyon jó körülmények közötti megélhetés!
Másrészt, ahogy a franciák egyre nagyobb hírnévre tettek szert szóló és kamarazenei koncertjeik, zenekari feladataik magas szintű teljesítése révén, úgy egyre többen (főleg a nemesi családok női tagjai) érdeklődtek a hárfa iránt és órákat kívántak venni a párizsi muzsikusoktól.
Harmadrészt, a cári család több tagja is, illetve egyes nemesi családok nagymértékben támogatták a kultúra és azon belül a hárfás kultúra fejlődését. A támogatásuk nem csak anyagi hozzájárulást jelentett, hanem intézményalapítást (pl. Szmolnij Intézet) és tulajdonképpen koncertszervezést (ermitázsi koncertek) is. Ráadásul lehetett-e jobb „reklámarcot” kívánni a hárfa számára, mint magát a soron lévő cárnét?! A francia hárfások tevékenységének hatására megjelentek az első orosz professzionális hárfások is, és lassan, de biztosan haladtak a saját nemzeti hárfaiskola kialakítása felé, mely a későbbiekben oly híressé vált.
Kimondhatjuk azt, hogy ma a hárfa tökéletesen megállja a helyét a koncerttermek pódiumán mind szólóhangszerként, mind kamara és szimfonikus zenekarok tagjaként. Egyenrangú partnere a zeneszerzőknek, s a zene valamennyi területén megtalálta a helyét (jazz, populáris zene).
Rengeteg örömöt találtam ebben a munkában és bízom abban, hogy nem csak a szűken értelmezett szakmai érdeklődésre tarthat számot, hanem legalább annyi örömöt szerez a laikus zeneszerető olvasó számára is. Mindig érdekes föltárni, hogy egy-egy hangszer és a hangszerhez kapcsolódó zenei tradíció milyen történelmi múltban gyökerezik, és hogyan jutottunk el ahhoz a zenekultúrához, amelyben ma élünk.
Fontosnak tartom az ilyen jellegű kutatást, mert e nélkül talán feledésbe merülnének azok a fontos történelmi pontok, melyek hatására és következményeképpen a hárfa elfoglalta méltó helyét a 19-20. században, s a mai napig szerves része a zenei világnak.
_-_Portrait_of_Praskovya_Ivanovna_Zhemchugova-Sheremeteva,_1803.jpg/437px-Nikolai_Argunov_(1771-c1829)_-_Portrait_of_Praskovya_Ivanovna_Zhemchugova-Sheremeteva,_1803.jpg)
