Amikor tavaly először olvastunk erről a dolgozatról Pásztor Andrea Lenhardt-cikkének egyik lábjegyzetében, még csak nem is sejtettük, hogy miféle kincsről van szó. Magyar nyelvű szakirodalom híján az ismereteinket mi is főképp az internetről és amerikai szakkönyvekből szerezzük. Waldbauer írása azonban úgy állítja előtérbe az európai történetet, hogy közben rég elfeledett, értékes magyar hagyományokat is megemlít. Lesz minek utánajárni ebben az évben!
Igazán izgalmas írás következik tehát, amit csak fokoz a szöveg régies hangulata és írásmódja. Sőt néhány betűhibát mi is benne hagytunk, mert segít érzékeltetni a korabeli élőbeszéd színeit. Waldbauer írása ugyanis eredetileg előadás volt, s valószínű, hogy mi közöljük nyomtatásban először. Köszönjük a Baranyai Megyei Múzeumnak és Pásztor Andrea muzeológusnak az anyagot és a szakszerű segítséget!
Waldbauer Henrik
A hárfát, ezt a kedves, bájos és bűvös hangú pengető hangszert hazánkban csodálatosképpen alig művelik, pedig régente, különösen a középkorban, Nagy Lajos királyunk, de később Corvinus Mátyás és Bethlen Gábor udvaraiban is, ugyancsak közkedvelt szórakoztató muzsikáló szerszám volt. Kultuszát a művelt nyugat összes népei csaknem minden időben nagy kedvteléssel és művészies tökéletességgel űzték.
 |
| Dávid király hárfázik Róth Miksa műhelye (1914-1935) |
Története a bibliai időkből ered. Ősidőktől fogva az ének, a dal, a rímes regélés és verses mesemondás kísérője volt. Már az Ó-Testamentumban sokszor szerepel. Dávid király híres hárfapengető volt. Az ő korában a hárfa az udvari előkelőségek és költők kiváltságai közé tartozott, jaj volt annak, ki a szentnek tartott hárfához szentségtelen kézzel hozzányúlni avagy engedély nélkül hárfázni merészkedett. Halállal bűnhődött. Hárfajátékosok az egyiptomi és aszir sírok domborművein épp oly gyakran láthatók, mint a perzsa, indus és héber műemlékeken. A görögök és rómaiak szintén jól ismerték, és egyaránt kedvelték, ezt bizonyítja a Théba romjain és a Nero korabeli Róma katakombáinak reliefjein megcsodált hárfás alakok.
A középkorban Angliában, főképp az írek és kelta származású gael (irlandok és hegyi skótok) legkedvesebb és legnépszerűbb hangszere volt. A gael bárdok valóságos nagymesterei a hárfának, dallamos és elbűvölő játékával különösen istentiszteleteknél, ünnepségeknél és családi összejöveteleknél mulattatták vendégeiket és szórakoztatták hallgatóikat. A harci dalokat is hárfán kisérték, sőt csatában a harcosokat ugyancsak a hárfa lelkesítő hangjaival tüzelték bátorságra. A hárfa kulturális erejét és befolyását legjobban bizonyítja, hogy VIII. Henrik király alatt nemzeti szimbólumként tisztelték, képét még az angol királyság címerébe és érmeibe is belefoglalták. Az írek nemzeti címerében még ma is hárfa van.
 |
| Kép egy Theodolus-nyomtatványból Lipcse, 1492. Magyar Tudományos Akadémia tulajdona |
Az idők folyamán a hárfa teljesen meghódította a zenéért rajongó szíveket és lassan a legelőkelőbb helyet foglalta el a hangszerek között. Alakjának bájos és kecses volta és ezzel harmóniában a hárfajátékosok, kiváltképpen a hárfásnők festői tartása bizonyos szoborszerűséget és költőiséget kölcsönöztek ívelt vonalú külső formájának, mely a világias és vallásos világfelfogásban egészen az Istentől eredt ajándék elképzeléséig ragadta az emberiség hitérzéseit. Háromszögű alakját az egyházatyák az emberi szívhez és hét húrját, melyekkel eredetileg bírt, a hét főerényhez hasonlították. Innét van, hogy az angyalok és szentek szobrait és képmásait legtöbbször a hárfával ékesítve faragták és festették. Általában a hárfát égi hangszernek tekintették. (Perugino: „Mária mennybemenetele”)
A renaissance korszakában a hárfások kiváltságos elbánásban és megbecsülésben részesültek. Tekintély dolgában a többi muzsikusok fölött állottak. Nem is csoda, hisz az ország nagyjai és rangos főrendei mindegyikének saját külön udvari hárfása volt, ki gazdáját unalmában szórakoztatni, a pihenés dologtalan óráiban pedig élte gondjait melodiákkal és énekes mesével elűzni volt köteles.
Mint Angliában, úgy Franciaországban is a hárfa művelése szerte divatos és a nép által minden rétegében általánosan elterjedt volt. Bátor Fülöp, Rohan Margit Angloume grófnő, VIII. Károly, Anjou René, I. Ferenc királyok stb. nagy urak udvartartásában elsőrangú hárfaművészek jeleskedtek. Szolgálatukat csengő arannyal fizették. Jóllehet eleinte a lant a franciák legkedveltebb és szinte nemzeti hangszer volt, a hárfa ezt a rivalizálását lassan és teljesen háttérbe szorította. Hasonlóképpen Némethonban is kiváltságos helyet vívott ki magának. Itt főképpen a regősök (Minnesängerek) kísérték hárfamuzsikával hőskölteményeiket, szerelmi dalaikat és verses regéiket. Sajátságos azonban, hogy a hárfa német művészeiről az írásokban csak ritkán és csak elvétve van említés téve. A hárfajátékban mindig remekelő olaszok voltak az elsők, kik a hárfát sajátos behízelgő és megható hangjánál fogva először használták – úgy, mint a hegedűt – zenekarban. Svájcban is megvolt a hárfának a maga fénykora. A krónikások feljegyezték, hogy Zwingli Ulrik, a züriki reformátor, kitűnő hárfajátékos volt. A hárfa hagyományai az Alpesek országában még jelenleg is élénk emlékezetben élnek, mire vall az a körülmény, hogy Svájcban ma a hárfaművészet a zeneoktatás és zeneelmélet középpontjában áll.
 |
| Úrhölgy hárfával a XVIII. század második felében Országos Széchenyi-Könyvtár |
Alakja szerint minden népnek és kornak megvolt a maga különös formájú hárfája. Ránk maradtak az ókori, a Dávid, a gael, az irlandi, a cimbriai, a csúcsos (arpanetta), a lantos, a dupla stb. hárfák képei és rajzai. Az egyiptomiaknak még vállon viselt hárfájuk is volt, melyen sétálva (menetelve) játszottak. Ezek III. Ramses király idejéből valók.
Az elősorolt külömböző hárfa válfajok csak alakilag külömböztek egymástól, szerkezetileg csaknem ugyanazok voltak: fakeretesek és héthúrosak. (Európai múzeumokban láthatók.) Ezek a XIV. századig úgy készültek, hogy valamely hattyúnyakú vagy félkörben hajlított háromszögű fakeretre, melyet faragásokkal és aranyozással díszítettek, hét húrt feszítettek. Természetes, ez az egyszerű konstrukció nem tudta idővel a zene nehezebb változatait követni, mely kötöttség okozta, hogy a hárfa sokáig csak a rögtönzések és az egyéni művészieskedés hangszere maradt. Különös, hogy a hárfát mindenkor állva pengették; a feljegyzések szerint a 16. században készítettek először olyan hárfát, melyen már a vállhoz támasztva ülőhelyzetben játszottak. Ezek a hárfák már két, később három oktávosak voltak, de mint ilyenek sem feletek meg a fejlődő zene követelményeinek. Ahogy a zene karakterét folyton változtatta és egyre újabb és újabb irányban fejlődött, a mely haladó változáshoz és fejlődéshez a többi hangszer alkalmazkodva, hozzásimult, a hárfa, melynek szerkezetét nem tudták a zene előrehaladásának megfelelően tökéletesíteni, lassan évről évre elvesztette régi jelentőségét és gyakorlati hasznavehetőségét. Nem volt semmiféle modulációra képes, mert csak egy hangnemre hangolhatták. Ezen a nagy hátrányon segítendő Pfanger feltalálta a kromatikus hárfát, majd Light a lantos hárfát (ditalharpot), a lant és a hárfa egyesítését, mely hárfák azomban nehézkes kezelésük miatt sehogysem váltak be sem az egyes, sem az orkesztrális használatban.
 |
| Kampós Holtzmann-hárfa az MTA Zenetörténeti Múzeumában |
A kromatikus (félhangsoros) hárfa kérdését a 17. században Tirolban akként igyekeztek megoldani, hogy mindenik húrhoz egy-egy kampót alkalmaztak, mely a húrt megrövidítette s így félhanggal magasabbra emelte. Bár ez a kampós újítás lényeges haladást jelentett, a gyakorlatban mégsem oldotta meg a kromatikus skálát, mert a kampók igazítása (fordítása) a játékos félkezét részben és egészben csaknem állandóan lekötötte. A fejlődésben lemaradt hárfa ily módon a többi hangszerrel többé versenyezni nem tudván, már-már halálra volt ítélve.
A 18. század elején Hochbrucker lantos találmánya: a pedálhárfa megmentette a hárfát az enyészettől. A Donauwörthben készült Hochbrucker-féle pedálhárfa hét pedál igazgatásával és a hangszer hangjainak ily módon eszközölt megrövidítésével kromatikusan kiegészítette az eddig egészhangsoros (diatonikus) hárfát. Ez a korszakalkotó elmés találmány lehetővé tette a zenei hangsor minden egynevű hangjának egy fél hanggal való emelését, még pedig egyszerre végig az egész hangszeren egyetlen lábnyomással. Vagyis a hárfás keze a játék számára teljesen szabadt maradt.
A pedálhárfa a hárfazenének és -irodalomnak nem várt fellendülését eredményezte. A hárfa egyszerre szólójátékos és orkesztrális hangszerré lett. A zeneköltők külön hárfadalokat, románcokat, zenekari szerzeményeket komponáltak, a hárfaoktatás és -művelés világszerte hivatásos és műkedvelői foglalkozássá vált, melynek nyomán az újkori hárfaművészet és hárfairodalom keletkezett, noha a hárfa technikailag még mindig nem volt olyan tökéletes, mint a többi hangszerek.
 |
| Lehel-kürtje hárfással |
Tökéletes hangszerré a francia Erard Sebestyén tette, ki 1811-ben a kétrováskás (dupla) pedálos hárfát találta ki. Ennek mechanikájával minden hangot nemcsak egy fél-, hanem egy egész hanggal lehet automatikusan felemelni. Ezt a rendszert, mely a hárfát épp olyan tökéletessé varázsolta, mint a zongorát és a szó szoros értelmében hangversenyhangszerré és nélkülözhetetlen orkesztrális instrumentummá avatta, ma a világ összes hárfásai átvették és használják. Az Erard-féle duplapedálos hárfa a leghíresebb zeneköltőket is inspirálta és zenekari kompozíciókra ragadta. (Így Frunier-t, Parish-Alvars-t, Dubois-t, D’Judy-t, Debussy-t, Holy-t, továbbá Gluck-ot: az „Orfeus”, Beethovent: a „Prometheus”, Schumannt: a „Manfred”, Thomast: a „Mignon” megírására.)
A modern Erard-hárfa, mely eredeti háromszögű alakját megtartotta, három főrészből áll: a rezonáló szekrényből, melyet a külföld 3, illetve 1 rétegből és 3 darabból készít, a gyámfészekből, melyben az óraműhöz hasonló pontossággal készített gépezet helyezkedik el és az oszlopból, mely ezt a két szerkezetet összeköti. Az egész alkotás erős fatalapzaton nyugszik, melyre a pedálok erősítvék. Ezeknek a főrészeknek az összetétele alkotja a legújabb kori hárfát, mely a mai magas zenekulturában mint szóló és mint orkesztrális hangszer egyre számottevőbb helyet foglal el a hangszerek között s kétségtelen, hogy instrumentális jelentősége technikai fejlődésével a jövőben még csak fokozódni fog.
